Folytatom a „szakmán kívüliek” bő termésének a betakarítását. Most olyan rendezőnőről lesz szó, akinek eddigi két játékfilmje Hegyeshalmon túl is jelentős sikert aratott, de alkotásait idehaza a nézők nem emelték úgy vállra, mint a helyi érdekességű Üvegtigrist. Az áttörés időszakában az ilyen kettősség egyáltalán nem ritka jelenség. Ilyen ilyen széthúzás volt régebben is, ha nem is ennyire markánsan, lásd például a hatvanas évek közepén készült Álmodozások kora (Szabó István első filmje) és A tizedes meg a többiek (rendezte: Keleti Márton) visszhangját a kritikában és a közönség körében. Erről függetlenül, a Chico kihagyhatatlan mű. A szerző, a bölcsész végzettségű Fekete Ibolya, ha nem is diplomázott filmművészetből főiskolán, azért nem idegen bolygóról érkezve lett rendező. A szakmát a helyszínen tanulta ki. Például hosszú évekig dramaturgként edződött a Hunnia filmstúdióban. Tehetségét, szakmai rátermettségét már első filmjében, a Bolse vitában (1996) is igazolta. De van feljebb. A Chico már azon a szinten áll, amelyet nehéz túlszárnyalni. Pedig a dolog egyszerű. Hadd adjam át a szót egy hivatásos kritikusnak, aki nemcsak a filmről, hanem a 2002-es filmszemléről is így összegezte a véleményét: „Fekete Ibolya a kortárs filmművészetben már-már ritkaságszámba menő gesztussal a közelmúlt történelmi jelentőségű eseményeire mer rákérdezni. A Chicóval azonban nem egy lejárt lemezt tesz fel újra, hanem szokatlan formában, érvényes módon szembesít félmúltunkkal. Egy kézen megszámolhatók azok az idei szemlén bemutatott játékfilmek, amelyek a Chicóéhoz mérhető kérdéseket feszegetnek, amelyek nagyobb téttel játszanak, mint hogy összejön-e a fiúnak a lánnyal vagy sem. Elgondolkodtató továbbá az a tény, hogy a magyar rendezők közül Fekete Ibolyán kívül eleddig senki nem foglalkozott se komolyan, se érintőlegesen a jugoszláviai polgárháborúval. Kétségtelenül nehéz a téma, amely könnyen szánalmas igazságosztásba és moralizálásba fordulhat. Fekete Ibolya azonban talált hozzá egy olyan sorstörténetet, amelybe belefűzhette mindazt a borzalmat, ami a közelünkben, ha úgy tetszik, velünk történt.”
Eduardo Rózsa Flores, aki a délszláv polgárháborúban saját magát alakítja
Történelem, mint téma
Na, igen. Valahogy az az érzése az embernek, hogy fordult a kocka. A hatvanas-hetvenes évek filmjeiben azért kellett a magyar valóságról úgymond sorok (képek) szólni, mert a nyíltságot a cenzúra nem engedélyezte. Most azonban, politikai cenzúra nélkül (?), a filmekben a valóságtól való elfordulás legrosszabb jeleit véljük fölfedezni. De folytassuk a kritikussal: „A Chico azon a téren is különleges alkotás, hogy nem nagyon vannak igazi emberi sorsok a kortárs filmben. Ricardo sorsa mélyen átélhető sors, és egyáltalán nem mellékesen magába gyűjti mindazokat a dilemmákat, amelyekkel egy felelősen gondolkodó embernek az elmúlt évtizedekben szembe kellett néznie.” (Stöhr Lóránt: Határon.Filmspirál, 2003. 2. sz.)
Nagyszerű. Vagy, ahogy egykori latin tanárom mondta egy sikeresen végigvitt deklináció után: „Précíz” – és egyszer-kétszer összeütötte tenyerét. (Taps.) De hadd ismételjem meg: „Fekete Ibolya a kortárs filmművészetben már-már ritkaságszámba menő gesztussal a közelmúlt történelmi jelentőségű eseményeire mer rákérdezni.” Nem furcsa ez a jól szövegezett mondat? De az. A „ritkaságszámba menő gesztus” miatt. Netán már bátorság is kell ahhoz, hogy a történelem valahogy beszivárogjon egy-egy magyar fim anyagába? Szomorú lenne. Tény azonban, hogy a közönség semmilyen lelki aberráció láttán nem borul ki, de túlpolitizált világunkban a múltra még úgy kell tekinteni, mint átírandó történetre, amelyben a mi szemszögünknek kell érvényesülnie. Fekete Ibolya azonban nem kurzus szemszöget választott, hanem egy olyan karaktert állított középpontba, amelyen átfutnak a történelem idegpályái, és ezt ravasz dramaturgiával, a dokumentum felvételek és a fikciós jelenetek ügyes összefésülésével hatásos filmmé formálta. A karakter, a filmben Chicónak (fiúnak, kisfiúnak) becézett Ricardóé, az internacionalista forradalmáré. Aki nagyon hasonlít az alakítója, Eduardo Rózsa Flores karakterére (amelyet Fekete Ibolya alaposan kielemezhetett, hiszen a Bolse vitában is szerepeltette), de nem azonos vele. Jobban mondva, Fekete Ibolya, aki egyben a forgatókönyv írója is, nem nagyregényt akart írni, hiszen e tekintetben a film lehetőségei erősen körülhatároltak, és elhagyta a fölösleges vonásokat. Arra az ideológiák kötelén függő embertípusra koncentrált, amely alól a történelem kirúgta a zsámolyt, és ezért élő hullaként egzisztál. A kommunista mozgalom kezdetén – s ez a lehetőség igen sok baloldali értelmiségit is a kommunista eszmék mellé állított – a világforradalom volt a cél, amely megszülte ikonikus hősét is, a világforradalmárt, az internacionalistát, aki tekintet nélkül nemzetére, szülőföldjére oda ment, ahol az imperializmus láncszeme éppen gyengének bizonyult, és hajlandó volt az eszme érdekében föláldozni a legértékesebbet is, azaz önmagát. Ezt a hőstípust Jancsó Miklós színéről és visszájáról – tényleg kockázatot vállalva – a Csillagosok, katonákban bemutatta. Ugye, még akkor, amikor Szovjetunió állt, és – amint azt gyakorta mondták – a Föld egyhatoda a legjobb úton haladt a kommunizmus felé, ám hiányzott e hőstípusnak a „nulladik év” utáni drámája (amilyen Roberto Rossellini filmje, a Germania, anno zero volt). Fekete Ibolya itt látta meg egy izgalmas, gondolataiban és cselekményében egyaránt mozgalmas film lehetőségét.
A világforradalmár
A karaktert a legjobb körülmények között „neveli fel”. Dél-Amerikában, ahol a legdrámaiabb pillanat, amelynek egyetlen jó érzésű konzervatív beállítottságú néző sem tud tapsolni: a chilei Pinochet-puccs, amelyben a törvényesen megválasztott államfő, Allende életét veszti. (Persze, ma már – attól függően, hogy ki mennyiben hisz a konteőkban – azt is lehet mondani, hogy a puccsot, mint mindent, ami nem tetszik nekünk, a CIA robbantotta ki, mert nem akart még egy Kubát Dél-Amerikában.) Ezután nagyot ugrunk időben: a hős, mivel apja magyar, úgy tér haza, hogy nem ismeri azt a nyelvet, amelyben föl kellene nőnie. Mint kiváló forradalmár fiát, az adott lehetőségek közül a legjobbak várják. Katona lehet, sőt elhárító tiszt, ha Szovjetunióban elvégzi a kémakadémiát. Itt döbben rá (s vele kubai és vietnámi sorstársai), hogy az eszmét a nagy Szovjetunióban már sutba dobták, s a katonák is az „éljünk jól” jelszavával primitív prekapitalista világképpel űzik mesterségüket. Chico hazatérve még nem elveszett ember. Magyarországon még egyszer megpróbálja kamatoztatni szerteágazó képességeit, de a „főnökség” leinti őt. Nem kell önállóan cselekednie, az nem az ő reszortja. Egyébként is világhírű kém nincs, csak esetleg halála után. Ez az alternatíva azonban élni vágyó, sőt exhibicionista Chicónkat nem vonzza. De kap leckét, szinte a legfőbbet Carlostól, az európai number one közellenségétől, aki átmeneti búvóhelyként Magyarországon is megfordult. Tanítása: mivel a Szovjetunióra már nem számíthatunk, a világforradalom eszközének a továbbiakban az egyéni terrort kell tartanunk. Ezt akkor kellett a film alapján érzékelnünk, amikor a nagy sokk még előttünk volt. A film 2001. szeptember 11. előtt készült, hiszen közönség elé először a filmszemlén, 2001. február 1-én látta.
A film a néző számára egyértelművé teszi, hogy a világforradalmár logikus cselekedete a „békés egymásmellet élés” többé-kevésbé érvényesülő doktrínája idején a terror, amely folyamatosan nyugtalaníthatja az imperialista világot. Chico azonban nem lesz terrorista. De megroppan addig töretlennek hitt világképe. A szocialista világrendszer összeomlása nem forradalmakban történt, hanem paktumok sorozatában, amelyben ő nem vett részt. Ismerős világot Európában csak Albániában talált, a táj, az emberek és a mérhetetlen szegénység Bolíviára, Chilére emlékeztette. Gyerekkori vallásos nevelését felújítandó Izraelt is meglátogatja. Hiába, Isten neki nem szólalt meg. A film ekkor Magyarország közelébe helyezi az ábrázolás középpontját, s ez a délszláv háború, amelynek valóságos dimenzióiról a nézőnek tulajdonképpen fogalma sincs. Chico a horvátok mellé áll, noha apja egy telefonbeszélgetésben a horvátokat lefasisztázza. Ám a képlet Chico számára egyszerű, a szabadságra törekvő nemzetet a szerbek megtámadták, s ez kézenfekvővé teszi, hogy hova kell állnia. Chico köré a spanyol polgárháborúból ismert „nemzetközi brigád” szerveződik, amely egy horvátországi magyar falut védene, de a harcokban a brigád felmorzsolódik, a falu elesik. Chico dzsipje aknára fut, és hat napig élet és halál között lebeg (ekkor kap „érdemei elismeréseként” horvát állampolgárságot). A háború végeztével Chico meglátogatja az általuk védett falut, hátha legalább a brigád tagjainak a sírjára bukkan. De nem, itt olyan gyűlöletet sikerült a politikusoknak a más nemzetbeliek iránt elültetni, hogy az ellenfelek még a sírokat is feltúrták, nehogy a halottak békében nyugodjanak.
A film sokféle eszközt felhasznál, hogy ne csökkenjen a néző figyelme. Ezt bizonyítja a nagy szervezést igénylő dél-amerikai és európai helyszíneken való elhúzódó forgatás, amelynek operatőri munkáját hárman látták el magas szinten: Jancsó Miklós (Nyika), Erdély Mátyás és Antonio Farias. A dramaturgia gerincét Chico real-time vallomása adja, amelyben a bolíviai és a chilei, valamint az emigráns gyermekkor képei rendre bevillannak. Ugyanez történik – szabályos filmjelenetekkel – a fiatalember „kiképzésének” időszakával is. Ebbe a vallomásba ékelődik be Chico útkeresésének megannyi állomása, Albánia, Izrael és a szétbomlás előtt álló Jugoszlávia is. A legterjedelmesebb szakasz éppen a délszláv háború; itt szabályos, mondhatni, igen jól megcsinált háborús jeleneteket láthatunk, amelyekben Chico kezdetben még riadtan viselkedik, megrendül, amikor embert kell ölnie, ám egységének egyik tagját már arra tanítja, hogy az ellenség megölése mindössze annyi, mint egy papírlapot golyóval átlyukasztani. Fekete Ibolya nagyon célszerűen használja fel a dokumentum képsorokat is. Úgy épülnek be a fikciós jelenetek közé, hogy azokat is szinte eredeti dokumentum felvételeknek érezzük, bár semmi trükk nem támasztja alá ezt az érzésünket, csak a jól kimunkált dramaturgia. Aminek valóban az a sarkalatos pontja, hogy Chicót nem színész, hanem a szereppel azonosuló Eduardo Rózsa Flores alakítja. Éppen ezért problematikus, hogy vannak jelenetei ismert színésszel (Bodrogi Gyula) vagy televíziós személyiséggel (Horváth Ádám). Ők furcsa mód gyengítik a fikció hihetőségét (ami azzal is összefügg, hogy olyan jelenetekben játsszanak, amelyeknek a hitelessége önmagukban is kérdéses, lásd Carlos és Magyarország kapcsolatának ma még feltáratlan vonatkozásait). Természetesen újabban film nem lehet meg melodrámai elem nélkül. Fekete Ibolya példaszerűen fukarul bánik az érzelmek világával: mindössze egy tébláboló argentin tangót enged meg hősének egy tengerjáró hajó – természetesen argentin – pincérnőjével. A jelenet említése annyiban fontos, hogy felhívja a figyelmet a film zenei anyagának a gazdagságára, amely merészen még azt is megengedi magának, hogy amikor a horvát menekültek szörnyű emberfolyamát látjuk, akkor Verdi Nabuccójából a „Szállj, gondolat aranyszárnyakon” kezdetű kórust halljuk. Summa summarum (folytatva a latin leckét): Fekete Ibolya jelentős filmet készített.
P. S. Eduardo Rózsa Floresnek sikerült tizenöt percig világhírességgé válnia. Igaz, ezért nagyon sokat tett. 2006. április 16-án a kommandósokkal lelövette magát és két társát (egy magyart és egy írt) szülővárosában, a bolíviai Santa Cruzban máig tisztázatlan körülmények között. Mindenesetre a bolíviai hatóságok – így a rendőrség főnökei – azt állították, hogy sikeres akciójukkal az elnök, Evo Morales elleni merényletet akadályoztak meg. Az ekkor bőségesen megjelenő életrajzi adatok egyfelől hitelesítették Fekete Ibolya mesteri anyagkezelését, másfelől azt is, hogy a rendezőnő nem foglalkozott hőse önmagáról terjesztett legendáival, továbbá nem kívánta ábrázolni Eduardo Rózsa Flores egyre inkább jobbra tolódó életútját. Tehát valóban elmondható, hogy a Chico nem életrajzi film, hanem egy magatartás gondos elemzése. Nem így gondolta a filmet DVD formátumban forgalmazó cég, amely gyorsan kiadta lemezen is a filmet, a borítóra rányomtatva: „Lelőtték Santa Cruzban.” Hadd világosítsam föl a forgalmazót, lehet, hogy a szereplőt lelőtték (és a színészekkel igen sok megrendítő esemény szokott történni, mivel ők sem halhatatlanok), de Chico – szerencsére – él. Ami talán feljogosít arra, hogy a jegyzetet idézettel zárjam. Az egykori avantgarde, de a zsdanovi kulturális politika idején a stúdiókból kitessékelt filmes, Grigorij Kozincev a Film és közönség című publicisztikáját fejezte be így: „»A kézirat nem ég el« – írta Bulgakov. A filmszalag nem ég el, ha átszellemíti a művészet.” (Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1976. 282. o.) Persze, az „átszellemít” és a „művészet” fogalma meglehetősen rejtélyes, de hagyjuk, nem egy utóiratban kell a megfejtést keresni. Fekete Ibolya Chicójában esetleg érezni lehet az átszellemítést. Újabb filmjére még egy évet várnunk kell. Talán jövőre elkészül az Anyám és más futóbolondok a családból című filmje, amelyről a Fekete Ibolya még 2011-ben azt mondta: „Nincs unalmas magyar családtörténet – mindegyik zaklatott, képtelen, alig túlélhető, olykor véres is, de mindenképp kizökkent logikájú. Pedig a legtöbb családdal semmi világra szóló nem történt, csak végigcsinálta az istenverte 20. századot.” (Filmvilág, 2011. augusztus.)
