A karácsonyfadíszként használatos habkarikát felvert és némi cukorral testesített tojásfehérjéből sütik. Nem ennivaló, de szemre szép. A gyerekek, persze, nem hallgatnak a felnőttekre, és megkóstolják a karikákat, de legtöbbször utálkozva köpik ki. Megtanulják, hogy nem minden szemrevaló étel egyben ehető is. Ezt a rövid példabeszédet Dyga Zsombor Kész cirkusz című filmje kapcsán láttam tanácsosnak elmondani, nehogy a hepciáskodó kritikusok, ezek a nagy gyerekek, beleharapjanak, és utána kijelentsék, a süti nem ehető.

Itt vannak, felénk jönnek: ismét egy kép, amely úgy van beállítva, mintha western hősök jönnének velünk szembe, de a Kész cirkusz szereplői nagyon nem azok

 Akinek szeme van, az nem tesz ilyet. A rendező egy percig sem állítja, hogy itt olyan mély dolgokról lesz szó, mint élet, valóság és e két súlynak magyar jelzővel ellátott bármely – urbánus vagy népi – vonatkozása. Fiatalosan (ami az esetek többségében a szemtelenség szinonimája) vállalja, hogy semmit sem mond, és még tréfából sem próbálja ezt a vállalását – hátulról mellbe – magvas gondolatokkal elrontani. Azt, ugye, nem vehetjük filozófiának, hogy a pénz csak azokat boldogítaná, akiknek nincs pénzük. Persze, a film mögött ott vannak az árnyak, talán leginkább Guy Ritchie, aki például A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998) című filmjében úgy összezavarja a szálakat, hogy az már maga merő élvezet. És ott vannak, a magyar felhozatalból is, a lúzerfilmek, amelyek az Üvegtigris példátlan sikere óta még a fiatal rendezők fantáziáját is uralják. Ők tudják, miért, mi csak sejtjük az okokat. Például a filmgyártásban is sok az eszkimó, és kevés a fóka. Hátha a mozisikerrel meg lehet vezetni a finanszírozókat. 

A dramaturgia: kitűnő

 Dyga Zsombor, írjuk rögtön a javára, a habverést felkészült dramaturgiával végzi. Több szálon indítja el – no, nem a történetet, amelynek füle és farka lenne, mert az természetesen nincs – a cselekményt, amely hajsza egy számzáras női piperetáska után (duplacsövű fegyverről, ugye, nálunk szó sem lehet), amely sohasem azoknak a kezébe kerül, akik éppen keresik. Két nagyobb társaság próbálja megszerezni. Egyrészt lúzer bankrablók (Tóth József, Görög László, Nagy Zoltán), akiknek még ebédre sem futja a napi bevételből, másrészt egy gombfoci csapat (Welker Gábor, Schmied Zoltán, Elek Ferenc), amelynek épp aznap lenne fontos meccse. Van még egy kétkulacsos rendőrtiszt is (Csuja Imre), akinek időnként megszólal az órája, és ilyenkor kekszet kér, mivel cukorbeteg. De nem szabad elfeledkezni a házaspárról sem, hű, de humorosak: a férj, az egykori futballista impotens (Scherer Péter), a neje meg fölöttébb kikapós (Udvaros Dorottya). Végül, de nem utolsó sorban említendő az asszonyt lebuktatni akaró Pöcök (!) nevű menedzsernő (Ónodi Eszter) is. A kisebb szereplőket, akik a szálak összeborzolásában részt vesznek, nem sorolom. Lehetne. Hiszen a rendező még a kolléga úr Szabó Simonnak a tar fejét is szerephez juttatja, úgy ám!

 A menazsériát a véletlen találkozások, valamint a telefonok tartják össze (hogy miért nincs a támogatók között a magyar maroktelefonosok összes cége, nem tudhatni). Egészen a hat óra tájékán megeső végső találkozásig, amikor minden másképp alakul, mint arra az előzmények alapján számítani lehetne. De ez is a dramaturgia lényege, hiszen csattanó nélkül a vicc tulajdonképpen csak üres beugratás.

Hülye vagy! Hülye, aki mondja!

A vicceknek is sok fajtája van (ezt már Sigmund Freud is megállapította), egyik intellektuális, a másik beugratós, a harmadik pedig (többről ne is beszéljünk) az örök emberi hülyeséget önti a rekeszizmokat megmozgató formába. Dyga Zsombor ez utóbbi viccfajtát részesítette előnyben. Minden szereplő egy kicsit lökött, idióta vagy egyszerűen kretén. Ez nekünk, nézőknek, persze mi normálisak vagyunk, nagyon tetszik. A hülyeség (kicsit erős, hogy van egy olyan idiótánk is, aki nem tudja, hogy ő lakik-e abban a lakásban, amelyben lakik) ilyen mennyiségben, jó ritmussal előadva – a film erőssége –, már egészen jó robbanó egyveleg. Egyszer azonban a rendező kiesik a ritmusból. Scherer Péterrel hosszú magánszámot adat elő: a pasi a vécében egyfelől nem talál vécépapírt, másfelől ki sem tud jönni a rossz zár miatt. Oka, persze, van a jelenetnek: Babbel (ez Pepe filmbéli neve) így ragadt be a vécébe hajdan egy Fradi elleni kupadöntő alkalmából, ami miatt élete kisiklott. Ez azonban olyan pszichológiai álduma, ami a nézőtéren nem röhögést, hanem kínos feszengést vált ki. Ugyanakkor – talán enyhítendő az elnyújtott jelenet miatti zökkenőt – Babbel szájába adta a rendező a film legszellemesebb mondatát. A helyszínről, az első játékfilmjében, a Tesóban is szereplő lakótelepi labirintusról mondja: „Olyan, mintha szabásminta lenne.” (Természetesen emlékszünk rá, hogy a forrás Sándor György.) Ez lenne az a szabásminta, amely, ha következesen kidolgozzák, magyarázatot adhatna a lúzerségek egész láncolatára. Az anyag könnyed férceltségére, egyszóval, magára a filmre. Nem magyarázza. Úgy látszik ugyanis, a trend a nyári Mikulás, azaz a jópofáskodás életre-halálra. Ebben Dyga Zsombor tehetséges. Talán lesz másban is.

Értékelés

Nem szép, de kihallgattam egy fiatal pár beszélgetését, amelyet a filmszemlei vetítés után folytattak. Vetítés után másokat kifülelni, erre még teóriám is van. Egyszer majd kifejtem, hogy mi a „hatás Utánja”, és miért fontos épp a filmnél. Most csak annyit, megérte hallgatózni. A fiú lelkesen mondta: „Jobb, mint az Argo!” A lány meg finom vállvonogatással: „Na, gratulálok, most aztán nagyot mondtál.” Éljenek az okos nők! Egy ilyen felkiáltást feltétlenül megérdemelnek. Dyga Zsombor ugyanis a nőket – jó előadásban, Udvaros Dorottya és Ónodi Eszter mindig nagyszerű – úgy ábrázolja, mint megbízhatatlan, repedtsarkú pénz- és kéjsóvár haszonállatokat. Ejha. Ilyenkor az ember hirtelen feminista lesz.

 P.S. Dyga Zsombor lesz még felkészültebb is, csak várjuk ki. 2005-ben teljesen egyetértettem Valuska Lászlóval, aki a Filmtettben írta: „Ha tényleg létezik a borzasztóan rosszul hangzó közönségfilm műfaj, amelyet az utóbbi években hihetetlen erővel igyekeznek kanonizálni, akkor annak ilyennek kell lennie. Dyga két jó filmet tett le az asztalra, így felmerülhet, merre tovább. Ötletesség, humor, filmszeretet, minden, ami jó – egyre inkább kíváncsi vagyok arra, milyen az, amikor ez az alkotócsapat nem low-budget filmet készít.” Kivártam. Majd írok is róla.