Filmet csinálni, úgy látszik, hogy ma már nem mesterség. Ennek az egyik oka az lehet, hogy az egyre erősebb közvélekedés szerint nem kell hosszú éveket eltölteni tanulással, mesterek melletti asszisztálással, hanem egy film egyszerű „lerendezésével” bele lehet csapni egyenesen a lecsó közepébe. Persze könnyebbséget adhatnak az egyre fényérzékenyebb anyagok, vágáshoz a digitalizálható képek, a könnyű felszerelések, a jóságos trükkök garmadája stb. Természetesen azonban nemcsak technikáról van szó, hanem arról a sajátosan új helyzetről is, hogy beköszöntött már Magyarországra is a befektetői filmgyártás. Lényege – az alkotó és producere szempontjából – a rábeszélés. (Mert tőkemegtérülés, az persze, továbbra is álom.)
Kovács Lajos, más néven Balogh Tibi, az Argo lúzer bandavezére és a technika állása egy évtizede
Celeb filmet rendez
Ki tudná hatásosabban rábeszélni a jámbor befektetőt, mint egy tévés celeb, aki kitalálta az abbahagyhatatlan Való Világot?
Ki a celeb? Akinek nincs magánélete, akit szabad tudta nélkül fényképezni, és van rinocéroszbőre. Persze, azért mert valaki celeb, lehet érzékeny is. Ha a Borsban Árpa Attilát lef.fejezik (így volt az újságban), emiatt akár pert is nyerhet. Szóval, vigyáznom kell minden kimondott szavamra, nehogy a rendező ügyvédjei bíró elé citáljanak. Mondhatom-e, hogy Árpa Attilának (1971) könnyű volt filmet csinálni? Mert ő aztán tud rizsázni, bár a magyar nyelvben nem igazán erős. Talán megbocsát nekem, hiszen például megemelem a kalapom az ő amerikai futball iránti rajongása előtt. Filmet forgatnia csak akarnia kellett? Hogy a médiában all-round mannek kikiáltott szakértő drága idejét ebben a mókás szórakozásban is kipróbálhassa? Persze, abban a pillanatban, amikor azt kérdezi valaki, hogy mire való a mutatvány, az alkotók részéről mindig van egy kis dadogás. Például fölmerül az a gyanú, hogy az Argót valamelyik kereskedelmi tévé el tudja számolni mint kötelező magyar műsort, és így a rábeszélés nem is volt olyan nehéz ügy. Ez azonban bűnös publicista megközelítés. Felejtsük el. Ugyanis a mozit kedvelő néző jóhiszeműen feltételezi, hogy azért akar valaki filmet csinálni, mert van olyan közlendője, megfigyelése, nézőpontja, ötlete, bármije, amit feltétlenül meg kell osztani a nézővel. Ez vonatkozik azokra a filmekre is, amelyeket divat mostanában műfaji filmeknek nevezni (régebben közönségfilm volt a megjelölésük).
Na, de mit csináljunk?
Az én gyakorlati filmdramaturgiámban az autonóm filmalkotásokkal szemben (ravaszul így elkerülöm a „művészi” jelzőt) szórakoztató zsánerfilmeknek neveztem őket. Ami még nem értékítélet. A munka utáni felüdülést szolgáló filmek egyáltalán nem idegenek a filmkultúrától, értékelésüket sem szabad „lefokozott” esztétikával végezni. Például Árpa Attila filmjét se önmagában értékeljük, hanem vegyük figyelembe a kincskereső zsáner eddigi teljesítményeit. Ezt a megközelítést az Argo szinte kiköveteli, hiszen a forgatókönyv úgy készült, hogy az írók innen is vettek ötletet, meg onnan is, miközben számolatlanul írták a szcenáriumba az argó nyelv (altáji humorban gazdag) kifejezéseit. Lehet, hogy nem is írták, csak a forgatáson „rögtönözték” a színművészek.
Az a gyanúm azonban, hogy Árpa Attila és csapata egy szigorú médiaiskolában csak elégséges osztályzatot kapott volna filmtörténetből. A Münchenben született rendező a Berkeley-n tanult, de a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolát is látogatta, 1982 és 1985 között az esti, keresztféléves adásrendezői osztályba járt. De – úgy látszik, sem ott, sem itt nem elemezték vagy csak felületesen, hogy ez a zsáner például A máltai sólyomban(1941, rendező: John Huston) vagy A riói kalandban(1964, rendező: Philippe de Broca) hogyan működött. Kár, mivel rájöttek volna, hogy legalább egy Humphrey Bogart vagy egy Jean-Paul Belmondo kell a filmhez. Ami semmit sem von le Kovács Lajos ütődött bandavezérének megnyerő alakításából. Kovács Lajos jelentős színész. Elfogult vagyok iránta, hiszen közel negyven éve annak a filmnek voltam a producere, amelyben első filmszerepét játszotta. Ez volt a 80 huszár (1978, rendező Sára Sándor), ami azért jutott eszembe, mert azt is lenyűgöző látványvilága emelte ki a „történelmi filmek” bő, de elég langyos csoportjából. Természetesen Apró Attilának és csapatának ezért a felismerésért (hiszen abban az időben csak hétéves volt) nem kellett volna időutazást tennie. Elég lett volna értékelni a népszerű Indiana Jones-filmeket. Ugyanis fantasztikum nélkül a kincskereső zsáner bizony savanyú szőlő (a Kincskereső kisködmön bája nélkül).
Az mindenesetre erény, hogy Árpa Attila a kincskereső zsánert a paródia irányába mozdította el. Ezzel azonban csupán azt a filmes felismerését kamatoztatta, hogy Magyarország a lúzerek országa. Az igazán elemzett filmek tehát nem a műfaj legjobbjai voltak, hanem a honi sikerek.
Mérce az Üvegtigris
Nem véletlen, hogy a film egyetlen – kabaré szinten – jól kidolgozott jelenete egy gyorséttermi eladólány (Gallusz Nikolett) és a magyar bandavezér Balogh Tibi (Kovács Lajos) között ugyanazt a stílusréteget képviseli, mint amit Kapitány Iván és Rudolf Péter filmje megcélzott és a maga módján megfelelően teljesített. De lehetetett példa az Európa expressz is, amelyben Árpa Attila társproducerként vett részt.
Miről lehet fölismerni, hogy az Argo egy első filmesnek a műve? Hát, hogy sokat markol, továbbá port hint. A kettő együtt valóságos drog, amely igen megvezeti a nézőt. Kapkodhatja a fejét. Árpa Attila annyi szálat indít el, hogy a végére maga sem tudja összefonni őket, de nem is törekszik rá. Megelégszik annyival, hogy a szituációból kicsikar egy poént, aztán el is ejti. Hogy példát is mondjak rá, a szextáns keresésének nincs következménye, a jelenet indokoltsága a benne elsülő poénok számával lenne mérhető. Csakhogy az mégsem „fantasztikus” poén, hogy Bodri (Scherer Péter) a szextáns keresése közben fölvesz egy mentőmellényt, amely fölfúvódik rajta. És ezen ő igen elcsodálkozik. Röhögjön a néző! Azon pedig hosszan töprengtem, hogy mi szerepe van a történetbe már kissé későn érkező Thezeus (Görög László) eligazító jellegű belső monológjának. Rájöttem: semmi. Ezért mindenkinek tetszik.
Akárhogy is nézzük, Árpa Attila és hívei hiába hivatkoznak Guy Ritchie-re, az Argóbannem csillan föl a jelenlegi akció-vígjátékok ünnepelt rendezőjének a sajátos humora. Nem is a régi Blöffre gondolok (2000), amelyben, persze, a főszerep a cigány bokszbajnoknak, Brad Pittnek jutott, akit mégsem lehetett ötlettelenül ide-oda rángatni. Nem úgy, mint magyar kollégáit, például az egykori Rózsa (Oszter) Sándort, aki megkapta az idős Sean Connery maszkját, sajnos a kisugárzását nem. Róla itt van a gyilkos kritika: „A film újra felfedezettje, Oszter Sándor pedig bizonyítja, hogy senki sem tűnik el alaptalanul a mozivászonról. Alakításával valószínűleg még a Barátok köztből is kirúgnák.” (Földes András: Vér, trágárság, vadkelet. Index, 2004. augusztus 15.)Továbbá Guy Ritchie filmjei láttán elhiszem, hogy a rendező szegről-végről ismeri azt a világot, amelyet ábrázol, és nem lazán kirándul oda, mint egy Los Angeles-i gyerek az év egyik vasárnapján Disneylandbe.
A siker olykor agresszív
Mielőtt bárki is leintene, hogy minek kell ennyi szót vesztegetni a külföldi példák halvány visszfényre, jelzem, a 2005-ös filmszemlén az Argo kapta a közönségdíjat. (Vajon a szavazók közül hányan tudták, hogy a cím az Argonauták rövidítve és nem az argó?) Árpa Attila tehát kétségkívül célba ért. Azt a szubkultúrát, amelyben a film tapicskol, sokan szeretik. Ez még nem lenne baj, csakhogy ez a szeretet néha igen agresszív. Azon kívül, ami neki tetszik (az Üvegtigrissel kezdve), más nemhogy nem tetszik, írják kéjjel a nickname alatt rejtőzködő kommentezők, de üldözendő is. Hogy ne trágárt idézzek, laci123awdf szofisztikáltan mondja: „Akinek ez a film nem tetszik, ne nézzen magyar filmeket.” Ez, persze, nem esztétikai kérdés, hanem szociológiai. Sokan ilyenkor az iskolának róják fel, hogy rohamléptekkel terjed a bunkóság. Nem helyes. Nem az iskolát kell kijelölni bűnbaknak, de még csak nem is a NER-t, hanem azt a társadalmat – saját magunkat –, amely az iskolát is úgy kezeli, sok egyéb mellett, mint a mesében a mostoha Hófehérkét.
P.S. Mint látható, már számításba vettem Hoffmann Rózsa négyéves országlását is. Idetűznék egy apró széljegyzetet: az emberfők kiképzése nagyüzemi módszerekkel nem fog sikerülni. A fiatalok fő jellemzője, hogy fiatalok, és helyből forradalmárok. Ha szeretik is az Argót, megenni nem fogják. Ahhoz a kínálati oldalnak kellene szűkülni. Tehát a választék nagy, és nem mellékesen, a többség originálisan amerikai. Az azonban már külön történet, hogy az Argo is növelte a magyar spin-offok számát, hiszen elkészült az Argo 2. is, mondhatni közkívánatra. Árpa Attila fantáziája végtelen. Tanúsítja ezt filmkészítési ötlete, amellyel megfricskázta az éppen bedöntés előtt álló és döntésképtelen filmalapítványt (a jogutód nélküli megszüntetés dátuma: 2012. március 20.). „Az új állami rendszerben – így Árpa Attila – sokkal kevesebb pénz jut a közönségfilmekre, de én csak ilyen produkciókat szeretnék létrehozni. Ezért találtam ki ezt, a hazánkban eddig egyedülálló finanszírozási módszert, miszerint bárki részt vehet az Argóban. Szívesen veszem, ha statisztaként jelentkeznek vagy forgatási helyszíneket, kellékeket ajánlanak fel. De hamarosan részvényeket bocsátok ki, amelyek megvásárlásával a film forgalmazása után a bevételből is részesülhetnek a vállalkozó kedvű nézők.” (Borsonline, 2011. 09. 26.) Igaz, még ennek az ötletnek is volt előzménye. Bujtor István hirdette meg az önfinanszírozós szereplőválogatást A három testőr Afrikában (1996) tuniszi forgatása előtt. A film ettől sem lett jobb (de rosszabb sem).
