Kezdetben volt

Kezdetben volt a Macerás ügyek (2000), amelyet úgy tarthatunk számon, mint Simó Sándor produceri érája egyik legnagyobb tettét. Film, amely nem arra a valóságra vonatkozott, amely bennünket körülvesz, hanem arra a finomabb szövetűre, amely legtöbbször csak vágyainkban pislákol. Akinek a filmhez például Shakespeare Szent Iván éji álom című darabja merült fel esetleges vonatkozási pontként, az például nálam jól vizsgázott. Ugyanakkor a filmben megjelent Jancsó Miklós, aki fizikai valójával hitelesítette azt az eklektikus zűrzavart, amelyet a film a nézőknek– minden nagyképűségtől mentesen – feltálalt. Persze, azt is észre lehetett venni, hogy a két nap történéseibe belezsúfolt káosz egyáltalán nem könnyű kézzel odavetett ujjgyakorlat. A filmbeli társulat valóban az 1972-ben született Hajdu Szabolcs társulata volt. Minden képi geg átgondolt és élesre csiszolt, és még abban is van cseppnyi lázadás a nagyvárosi filmek terrorja ellen, hogy a helyszín Dél-Magyarország, nevezetesen Debrecen. Miért? Mert az a világ – a rendező szerint – mesésebb, mint a fővárosé. Talán itt hiteles az az őrült ötlet, hogy a főhős, Imi a diófává változott nagyapa segítségével – Szabó Domokos a tolmács – vall szerelmet, szemérmesen és felejthetetlenül.

 A Macerás ügyek Hajdu Szabolcs életpályáján olyan sínpárt nyitott meg, amelynek iránya nem az óvatoskodó és realistának hazudott film állomásait sejtette, hanem a szürrealizmusnak azt a rég keresett tartományát – szövegben is! –, amelyet a magyar filmben jószerivel egy igen régi Balázs Béla stúdiós film, Novák Márk Keddje (1963) képviselt. Nem volt kétséges, hogy Tarr Béla Werkmeister harmóniákjának árnyékában Hajdu Szabolcs megérdemelten kapta meg a 31. Magyar Filmszemle első filmeseknek járó elismerését.

Erős film, nagy film

 Tamara (Török-Illyés Orsolya)

 A fenti bekezdés azonban mindössze előszó a Tamara című filmhez, amely 2004-ben a 35. Filmszemlén mutatkozott be, a zsűri különdíját kiérdemelve – látványvilágáért. Ami szűkkeblű megítélés volt. Hajdu Szabolcs a Tamarával modern népmesét írt és fényképeztetett Szaladják Istvánnal. Feltehetőleg az egyetemi tanulmányai idejéből még emlékezett arra a filmelméleti kérdésre, hogy valójában ki a film „elbeszélője”. Most válaszolt rá. A néző számára, persze, az a legvilágosabb elbeszélői szerep, ha valaki – mintegy kívül maradva a történeten, de a filmen belül – narrátorként verbálisan foglalja össze, hogy mi lett légyen az, amit látunk, és ha nem akarunk nagyot tévedni, akkor miként értsük. A narrátor az egykori vásári pálcás képmutogató ember utóda, ezért sok film nem is tud lemondani a képmutogató jelenlétéről. Hajdu Szabolcs filmje sem, amely nem akart visszavonulni a hagyományos, azaz történetfelmondó filmek sáncai mögé. Ami esetleg kényszerítette volna, hogy a jeleneteket szorosan vett oksági kapcsolatok szerint halmozza egymásra. Tehát az egyszerűség kedvéért narrátort alkalmazott. Igaz, a népmesékből a beszélő állatokat elirigyelve, a Tamara történetét állatok beszélik el. Hogy a mese szembeszökő legyen, a tyúkok kékek, a disznó vörös, és nem mernék megesküdni rá, hogy a házban fel-feltünedező ló nem kapott-e az eredeti színétől eltérő árnyalatot.

 Hajdu Szabolcs filmje azonban nem stílromantikus kísérlet. A „beszélő állat” opciót két irányba is elcsavarja. Az egyik nyelvi. Az állatok nem emberi nyelven beszélnek, hanem halandzsáznak, amelynek ugyan van érzelmi nyomatéka, de tartalmilag fordításra szorul. A másik: Hajdu Szabolcs az állatok beszéde révén veszi fel a modern filmre jellemző elemzői pozíciót. Azaz az állatok kommentálnak, analizálják az emberi viselkedésformákat. Segítségükkel az alkotó közvetlenül fejtheti ki véleményét teremtményeiről, akik azt a látszatot keltik, mintha cselekvési pályájuk autonóm lenne. Hogy a mese teljes legyen, még titok is van a történetben, de hogy mi, azt most nem árulom el.

 Egyszerűség, sallangtalanság

 A történet egyébként lecsupaszítva nagyon egyszerű. Hajdu Szabolcs felteszi a kérdést, vajon mi történik a mézzel, ha egy csepp ecet kerül belé. De nem ebben a metaforikus formában, hanem konkrétan: Játékos Demeter (Szabó Domokos), aki fotóművész lenne, épp alkotói válságban van, amely bizarr viselkedésben ölt testet. Mindjárt beköszönésképpen úgy akarja a földre terített trikót felvenni, hogy alábújik (az akció sikertelen). Társa, Bori (Kovács Ágnes) elnéző, hiszen összetartozásuk hét év után is szilárdnak látszik. Olyannyira, hogy képes sakkban is megverni Demetert, ami pedig férfiemberre nézvést megalázó. A truppot kiegészíti Demeter öccse, Krisztián (Nyitrai Illés), aki valóságos Hamlet, mivel a mesés Székelyudvarhely környéki tájból is elmenne egy évre külföldre, de szeretne maradni is, hiszen szerelmes Tamarába (Török-Illyés Orsolya), aki egy nap megjelenik a hegyek alján fekvő kék házban, és átrendezi a viszonyokat. Főleg azzal, hogy más, mint a többiek. Például kalapácsot rejt elegáns kis táskája, továbbá magas sarkú csizmában jár-kel ott, ahol Demeter csak mezítláb érzi jól magát.

 Tamara Krisztiánból érzelmes bohócot csinál, Borit féltékennyé teszi, míg az addig játékos (nomen est omen) Demeterből is előcsalja az agresszort. Tamarát vérszopó rovarhoz hasonlítja, aki beléjük csimpaszkodott, és rajtuk akar élősködni. Demeter a lányt kidobja, öccsét külföldre küldi, ám alaposan túllőtt a célon. Bori megsajnálja a lányt, és ezzel fordul a kocka. Tamara egy év várakozás után sem mond le Krisztiánról, miközben kiderül, titka megfejthető. Demeter döbbenten nézegeti többször is, hogy a ház hajópadlóján mik azok az apró lyukak, amelyek Tamara látogatása után keletkeznek. A rejtély kulcsa a csizma sarka, amelyből a kiálló szöget Tamara a kalapács segítségével veri vissza.

 A befejezés – ahogy a mesében illik – happy end. Demeter és Bori kellő tisztelettel várja a fiatal párt. A történetet – mondhatni, szerencsére – elnyomják a képek, a környezetet jellemző ötletek és a színészi játék orgiája. A méz és ecet metaforája azonban nem feslik fel, nincs rá egyenes válasz. Demeter vádja, hogy Tamara kullancs lenne, nem igazolható. Aki ugyanis a történetben pszichológiai vonalvezetést keres, hamar rájön, ha nem akarja megvádolni Hajdu Szabolcsot azzal, hogy fogalma sincs a pszichológiáról, akkor el kell fogadnia, ez a pszichológia nem a tankönyvek absztrakt – típusokban gondolkodó – lélektana. Ez személyes pszichológia, amely attól életszerű, hogy – talán Krisztiánt kivéve – nem azt átlagot testesíti meg (Hamlet, mint átlag, jó kis paradoxon), hanem a felismerhetőség érdekében túloz. Erre legjobb példa a postás jelenete, aki csak nagyon sokszori nekifutással tudja a hátára vett hosszú csomagot bevinni Játékos Demeter házának kapuján. Amikor harmadjára vagy negyedszerre nekifeszül, a néző úgy véli, postásunk együgyű, de amikor végül sikerül neki a bravúr, és átjut a kapun, el kell ismernünk, hogy az ügyesség nem minden, hanem az akarat is fontos. Lám, az együgyűt is sikeressé teszi. Játékos Demeterből éppen ez hiányzik, az ő akarata a film döntő fordulatában rossz akarat: agresszió. A házastársi vita végén, a nézők rémületére, majd megfojtja Borit is. Persze, ezt az agressziót sem kell túlságosan komolyan venni. Amint Játékos Demetert sem, aki végtelenül kíváncsi, néha úgy mozog, mint egy pantomimművész, úgy beszél, mint egy kelekótya, de hát fogadjuk el, alkotói válságban van, azaz depressziós. A nézőtéren azonban, és ez a film erejét bizonyítja, épp a depresszió fordítottja jelenik meg, a felszabadult élvezet, amelyben rendezőnk második filmje bőven részelteti a képmutogatást (és nem képmutatást) kedvelő publikumát.

 Nem felejtünk

 Hogy kell egy gyereket egész életre tönkre tenni, bemutatja Puma , az edző (Gheorghe Dinică), aki egyben a diktatúra jelképe is

 A Fehér tenyér is mese, csakhogy egészen más jellegű. Lehetne az alcíme: az erőfeszítés diadala, és akkor rögtön jobban látszana, bizony mese, meskete az egészen közeli Hollywoodból, ahol a filmek többsége erre a kulcsra jár. Az, persze, nem meglepő, hogy a mi filmszemlénk zsűrije Hajdu Szabolcsnak ítélte oda a legjobb rendező díját (a Taxidermia árnyékában), hiszen gyakoroljuk azt a szeretem is, nem is szeretem viszonyt, amely az amerikai filmet Magyarországon körülveszi. A mesterség próbája, hogy vajon sikerül-e egy honi rendezőnek is annyira „profinak” lenni, mint hollywoodi kollégáinak (akik számára a profizmus nem válaszra váró kérdés).

 Hajdu Szabolcs harmadik filmjére mester lett, de úgy lépett egyet előre, hogy kettőt meg visszahátrált. Neki is bekattant, hogy ki kell szolgálni a közönségét. A visszalépés, persze, nem értékelés, csak ténymegállapítás. Hajdu Szabolcs – szigorú stílusegységre törekedve – vezérfonalnak a modern film időfelbontásos történetmondását választotta. Ezzel sikerül nagy időt átfognia, a kis tornászpalánta, Dongó (Orion Radies) életét a 70-es évek végétől a 80-as évek elejéig. Majd nagy ugrással a felnőtt Dongó (Hajdu Zoltán Miklós) újrakezdését Kanadában. Végül összefoglalásként a rendező Debrecennek ajándékozott egy tornász világbajnokságot, és beavatja a nézőt egy Las Vegas-i cirkuszi előadás technikai próbájába. Mindkettőben a középpont Dongó, aki nem nyer (csak harmadik), de a film azt sugallja, ennél többet egy magyar ember el sem érhet. Az ok: a múlt. Dongó edzője, Feri bácsi, vagy más néven a Puma (Gheorghe Dinică) olyan, mint egy vérszomjas keretlegény. Úgy aprítja a gyerekeket (vívótőrrel), hogy azt nézni is sok. De a gyerek otthoni háttere sem különb. Az apa (Lukács Andor) és a mama (Oana Pellea) inkább mutatványosok, mint szülők. Ehhez csatlakozik a miliő, amely újra Debrecen, a Macerás ügyekben már megmutatott rideg vidéki nagyváros. A film képei alapján csak panelházakból, vasútállomásból és villamosok belső világából áll. Hogy a hangulat nyomasztóbb legyen, karácsony után a panelházak ablakából kidobálják a szavatosságukat vesztett fenyőfákat, mert a rendszer szavatossága is lejárt, csak még nem vették észre...

Lázadás, közép-európai hangulatban

A kis Dongó lázadó alkat, ellenáll Pumának, és egy orosz cirkusz attrakciója lesz lengő trapézon. Olyan halálugrást kell bemutatnia, amelynél a gonosz cirkuszigazgató – a megállapodás ellenére – leereszteti a védőhálót. A mutatvány előtt – a feszültségkeltés érdekében – időugrás jön. Kanada! Dongó edző lesz Calgaryban, és elköveti a főbűnt. Taslit ad egy renitenskedő gyereknek, ami – sokszor hangsúlyozzák – a szabad világban tilos. De nem rúgják ki, hanem a kezelhetetlen nagy tehetség, Kyle (Kyle Shewfelt) edzését bízzák rá. Aki megizzasztja Dongót. Még beszélni sem hajlandó vele, mert rossz az angolsága. No, de hogy lehet egy renitens tornászt megleckéztetni? A néző nem rágja le a körmét, mert tudja, hogy a hollywoodi filmekben az egyetlen módszer a példamutatás. Van egy szép kép a Calgary fölött emelkedő dombon, ahonnan jól látni a város downtownját. Mit tesz Isten, egy pad is van ott. Dongó némi hezitálás után a pad támláján kézenállásokat mutat be.

 Ehelyütt olyan, mint egy modern Eugène de Rastignac, aki párbajra hívja ki Párizst: „Most mirajtunk a sor!” (Goriot apó). Sikerül is „megnevelnie” Kyle-t, és az imént említett világbajnokságon ellenfele lesz. Most jön a szokásos izgalom: ki nyer ma, a mester vagy a tanítvány. Hajdu Szabolcs az izgalmakat fokozandó az utolsó ugrást párhuzamosan vágja a kis Dongó cirkusz kupolája alatti szárnyalással. A magyar néző, persze, tudja a végkifejletet, és ezért nem az izgalma, hanem a szomorúsága fokozódik. Bár az reményt kelt, hogy a kisgyerek balesete az izmos férfin nem hagyott nyomot, csak a fránya emlékek ne lennének, ez az egész közép-európai nyomorúság.

 A Fehér tenyér jól megcsinált film. Az. Azzá teszi például Nagy András fényképezése, továbbá a jól megválasztott látványvilág, és a színészek többsége. Valami mégis hiányzik belőle. Például Szabó Domokos és Nyitrai Illés (akik most legfeljebb extrastatiszták). Esetleg egy csipetnyi só, amely fogyaszthatóvá teszi a kenyeret. Föltehetőleg az utóbbi. Úgy is mondhattam volna, hogy nagyon hiányzik Tamara suszterkalapácsa. Vagyis az a kicsiny abszurditás, amellyel a film lemondhatott volna arról, hogy sorsértelmezés legyen. A filmes sorsértelmezések ugyanis az esetek döntő többségében – hely- és időhiány miatt – laposak, sematikusak. Ez esetleg vonatkozik a Fehér tenyérre is.Dongó itt bemutatott sorsából például egy döntő faktor kimaradt, a szexualitás. Pedig Dongó korántsem nem nélküli angyal. Hősünk így lesz Hold, amelynek földi halandó nem látja a másik oldalát, és ezért hajlandó elhinni, nem is gömb az, hanem legfeljebb lapos tányér. Persze, fényes, mégsem az igazi.

 P.S. A Fehér tenyérről Bikácsy Gergely írt mélyen empatikus kritikát. A kézenállás jelenetét például így értelmezte: „a sors próbálta fiatalember furcsa tornagyakorlatként kézen áll egy padon. Háta mögött a lakótelepi erőszak-Magyarország, előtte nyitott utak, de az erőszak emléke és gyakorlata már beleivódott, sajátjává vált. Nemcsak földrajzilag kap nagy távlatot.” (Szabadsággyakorlatok. Népszabadság, 2006. március 9.) Találó megfigyelés, amely egyben kívánalom is: bátran ábrázoljuk a sajátunkká vált múltunkat. Esetleg segít megértetni azt a kort, amit lehetőségünk adott átélni.