Lehet, hogy úgy látszik, bezártam a blogomat. Pedig dehogy! Csak fél év is ráment arra, hogy új könyvemnek végső formát adjak, ami talán sikerült is. Jelentem, hogy megjelent!
Köszönöm a sok segítséget, amelyet a munka közben kaptam. Jelzem, hogy nem csak a szakirodalmat tanulmányoztam, hanem – új kutatási területként, amint az egy esszéhez illik is – a kibertérben kavargó véleményeket is figyelembe vettem.
Itt a borító:
Az előző posztban Szász János nyakába varrtam a magyar filmben tetten érhető morbiditást. Nem igazságos, mivel ez az eszköz egy tehetséges első filmes rendezőnő filmjét is meghatározza. Faur Annáról van szó, aki 2005-ben diplomázott. Ő Simó Sándor „második” osztályának hallgatója volt. Ezt a csapatot az osztályfőnök halála után Grunwalsky Ferenc vette át. Mivel Simó Sándor ragaszkodott hozzá, hogy aki nála végzett, az egy bemutatkozó játékfilmet készíthessen, a Hunnia – Sándor Pál producersége mellett – 2007-ben menedzselte a Lányokat.
Ők a romlás mai virágai: Dia (Fulvia Collongues) és Anita (Hélène François)
Lehet, hogy egy ország filmkultúrája akkor egészséges, ha van benne elegendő morbiditás. Ezen az alapon a magyar filmkultúra igen egészséges, mert a morbiditást biztonságosan szállítja számunkra Szász János, aki eddigi egész életművét erre az egyetlen hangra tette fel. Azt variálja, és hogy sohase tévedjen, a változatokhoz megfelelően morbid irodalmi hátteret keres. Persze, ez az életmű, ahhoz képest, hogy a rendező 1958-ban született, voltaképp kurta. Már az indulásnál elvesztegetett éveket, hiszen a főiskolán előbb dramaturgszakot végezte el. A rendező Szász Péter fia – így a főiskola okosai – ne legyen rendező. Majd, amikor kiderült, hogy Szász Jánosnak önálló akarata van, folytatólagosan a rendezőit is. Első játékfilmje, a saját ötletéből írt Szédülés csak 1990-ben került mozikba. A következő filmhez, a Woyzeckhez (1993) hallatlan merészséggel Georg Büchner darabját vette elő. . Versenyre kelt Werner Herzog 1979-es rendezésével, amelyet a kritikusok megjelenése idején a német rendező pályának a csúcsaként értékelték (Klaus Kinski nagy alakításával Woyzeck szerepében). Szász János e különös versenyben nem maradt alul, persze, elsősorban Magyarországon, hiszen az 1994-es szemlén filmje fődíjat kapott az egyéb elismerésekről nem is szólva. Ebben a filmben végre alkatához mért főszerepet kapott Kovács Lajos.
Brenner doktor (Ulrich Thomsen) és a monomániás elmebeteg Gizella (Kirsti Stubø) násza, Hippokratész eltakarja szemét
Az életrajzi film nehéz műfaj. Kilencven percbe belesűríteni egy egész életutat, lehetetlen. Tehát válogatni kell. De hogyan? Bereményi Géza Széchenyi-filmje bizonyította, hogy hiába a sok pénz, a kiváló szereplőgárda, a Zrínyi-effektus (vadkan vagy puska) nem működik, mert az ércszobor (a legnagyobb magyar) filmen csak akkor mutatna jól, ha ember módra megmozdulna. De mi volt az „ember” Széchenyi egyik legfőbb foglalkozása? Írt, írt (korábban is, röpiratot, naplót). Röviden: a cselekmény főleg szellemi tett volt, és ehhez a nehezen feltárható területhez leginkább talán Kosáry Domokos jutott el Széchenyi Döblingben című könyvében. Azt pedig Bereményi Géza – lehetetlent nem vállalva – meg sem kísérelte „megfilmesíteni”
Dárday István a Jutalomutazással rakott le magának kikövezett utat a magyar film centrumába. Négy évtizede. Azóta jelen volt, forgatott, szervezett, úgyhogy mindig figyelni kellett rá. Így történt ez a 2007-es filmszemlén is, ahol állandó alkotótársával, Szalai Györgyivel készített filmje tőle szokatlan módon életrajzi filmnek indult. Aztán lett belőle furcsaság, és mivel furcsaság-díj nem volt, Az emigráns nyeretlen maradt. Tulajdonképpen érthető. Filmet már csináltak naplóból (naplóregényből), de naplóról aligha. Márpedig az a vállalkozás gerince, hogy Márai Sándor írja, tényleg, írógépen, és elmondja, belső monológ formájában a naplóját, különös tekintettel az utolsó évekre, amikor felesége, Lola meghal, a távolban pedig – Budapesten – meghalnak a testvérei is (ezt a film meg sem említi), valamint fogadott fia, János. A 89 éves írónak az lesz a feladata, hogy amíg önmagáról rendelkezni tud, rendelkezzen. A vegetálás helyett, mint közismert, Márai Sándor az öngyilkosságot választotta.
Márai (Bács Ferenc) ír. A színész nagy átélést mímelve mozgatja az írógép billentyűit. mégis valami hamis
Van a magyar filméletben, noha egyébként nagy a zsúfoltság, egy betöltetlen hely, nevezetesen Keleti Mártoné. Régóta betöltetlen, hiszen a Mester 1973-ban halt meg hatvannyolc éves korában. Mondhatni Molière módjára, hiszen dolgozott, forgatta a Csínom Palkó című kosztümös kalandfilmjét, amelyet azután asszisztense (hadd említsem meg a nevét, a nagyszerű kolléga, Mészáros Gyula) fejezett be. Noha Keleti Mártont többször is ki akarták akolbólítani az általa elfoglalt helyről (például legkorábban és jó hatásfokkal, a zsidótörvényekkel), de nem tudták. 1937 és 1973 között ő készítette a legtöbb magyar filmet; annyit, amennyit mai magyar rendező – megjósolható – sohasem fog. Természetesen életében és halála után is voltak, akik megpróbáltak az új Keleti Mártonná válni. De nem sikerült. Figyelmen kívül hagyták, amit a Mester tudott: filmet csinálni az ő közönségének. Nem bele a vakvilágba, hanem azoknak a nagyon érzelmes embereknek, akiket sohasem lehetett rávenni, hogy önként dalolják – noha dalolták – az egymást követő rendszerek munkára vagy harcra serkentő indulóját.
A három főszereplő: Emil (Keres Emil), Hédi (Földi Teri) és az a „átkosból” egy luxus Csajka
Vannak témák, amelyek makacsul visszatérnek. Ilyen például az a párkapcsolat, amelyben a lány társadalmilag feljebb áll, mint a választottja. Ez volt az alaphelyzet Máriássy Félix Fapados szerelem (1960) című filmjében (tanárnő kontra vasmunkás). Ott legalább minden jól megoldódik. A társadalmi különbségeket a szerelem – volt a nagy felismerés – egyszerűen nem veszi figyelembe. Különös tekintettel arra, hogy a vasmunkás a „hatalmon lévő proletáriátus” díszpintye, alakítja Zenthe Ferenc.
Csilla (Kovács Kata) és partnere, a macsókarikatúra Bandi (Tóth András Ernő). Ez van, ezt kell szeretni.
Csak a tiszta filmszerűség apostolai – akik már a hangos film megjelenésekor is zsákutcáról értekeztek – tartják úgy, hogy a filmek irodalmi anyagának minden esetben eredetinek kell lennie. A „megfilmesítés” ugyanis nem más, mint üzleti fogás. A már egyszer sikert aratott, de legalábbis ismertségre szert tett irodalmi anyag filmes átirata ugyanis szükségképpen csupaszítás. Ami különösen akkor igaz, ha a film az irodalmi anyagból csak a sztorit emeli ki, lévén az fordulatos, bizarr vagy ellenkezőleg, szívtipró, vagyis könnyen felfogható. A keményen fogalmazó esztéták hivatkozni szoktak arra a filmtörténeti tényre is, hogy a filmkészítés hajnalán az irodalmat a mozi aranybányának tekintette, természetesen a sztorik aranybányájának. Ugyanakkor a nagy rendezők Chaplintől Griffith-en át Stroheimig éppen azzal emelkedtek ki az átlagból, hogy felfedezték, a film szelleme (ezt Balázs Béla állította) egészen más, mint az irodalomé. A film bemutatás, az irodalom leírás, persze, sajátosan „pontatlan” leírás, hiszen a legfőbb eszköze a nyelv, amely sohasem lehet teljes, ugyanakkor például az utalások révén, mindig van „sorok közötti” értelmezési tartománya is.
Colentina (Molnár Piroska) és Natalia (Stefania Rivi) csodálatosan buja kettőse
A „Buharov testvérek”, valójában Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor amatőrök, ami a mi perfekcionista világunkban már önmagában nagy élmény. Hogy ezt megértsük, az amatőrt eredeti értelmében kell használni. Nem a pancser vagy olcsó János szinonimájaként, hanem a szeretni szóból eredetezve. Az amatőr a művészetben jelentős tényező, hiszen – hogy három szicíliai írót említsek, Giovanni Verga és Luigi Pirandello profi volt, de a 20. század egyik legjelentősebb regényét, A párducot, azt egy polgári körülmények között élő herceg, Giuseppe Tommasi di Lampedusa alkotta meg. Nem volt főhivatású író, de nélküle sokkal szegényebb lenne az olasz irodalom.
Persze, a film az más. Az úr ír, és legfeljebb a papír fogy, és a toll kopik (vagy a kettő mechanikus kombinációja). A film azonban nem magányos mulatság. Hiába lenne valaki egy személyben forgatókönyvíró, operatőr és rendező, stáb nélkül nincs eredmény. De ha a stáb kalákában vállalná is a munkát, a technika drága. Jó hír azonban az, hogy ma már – a digitális technika korában – akár „okos” mobillal is lehet mozgóképet készíteni, nem csak drága kamerával. És akinek van egy jó készüléke, csinál is filmet. Hiszen frappáns szoftverekkel lehet editálni, hangosítani stb., akárcsak a „nagyok”. Aztán jön a keserű ébredés. Megtanulhatom, hogy mozgóképet csak fekvő hasábbal lehet előállítani, de az már igen fárasztó, hogy a kéz nem mozoghat, hiszen a legkisebb reszketésre is bántóan fog ugrálni a kép, a képhatár és az élesség gondjairól nem is szólva. Ugyanakkor van a kísérletezgetésnek egy nagy tanulsága is: a filmkészítés tehetsége alapfokon mesterség is.
Fekve meditáló emberek, akik Tomitól (Pető Tamás), a Halottlátótól, a Jóstól várják a megváltást, mert megváltás kell. A kép bal felső sarkában ott áll Egon (Horváth László) kerekes széke is
A film címe lehetne ironikus is, hiszen épp a fordítottjáról van szó: a rossz szagról, amelynek valós helye egy mélyvasúti aluljáróban kiképzett illemhely. Felszereltsége nem üti meg még a harmadosztályú szintet sem. Ha pedig ezt az illemhelyet metaforának veszem, akkor ebbe a hasonlatba esetleg belefér Magyarország. Na, de melyik Magyarország? Az „átkos” vagy a „fülkeforradalom” előtti? Ez ügyben kicsit billeg a film időszerkezete, mivel egy hosszabb ideig használt Lada rendszáma az avítt (H és nemzeti színek nélküli) DKD 370-es, míg egy római gépkocsié olyan rendszám-kombináció, amelyet már igen régen nem használnak az olaszok. Nem akadékoskodás, ha egy realistának szánt film esetében a részletek hitelességét kérem számon, ugyanis, mint tudjuk, az isten is a részletekben lakozik. De lehet, hogy ebben a foszladozott világban az idő másképp jár, mint a látszólag zakatolóban.
Egy tökéletes beállítás – szavak nélkül is – tanúskodik az anya és a lánya (Nyakó Júlia és Hegyi Izabella) közötti kapcsolatról.
Az ünnepi film csalóka zsáner. Talán nem is csak Szomjas Györgyöt kellene emiatt példaként elemezni, de hát ő is beleesett ebbe a csapdába. Mások meg talán szót sem érdemelnek. Szomjas György játékfilmes pályája lassan indult, hiszen előbb a Budapesti Műszaki Egyetemen építészmérnöknek képezte ki magát, majd utána következett a filmes főiskola, amelyet 1968-ban fejezett be. Ekkor csak kivételes esetekben volt gyors pályakezdés. A művészjelölteknek a filmgyárban sok mindent el kellett látniuk. Kezdődött azzal, hogy a Nagy Rendező megszólította: „Szaladj egy kávéért, fiam”. Aztán lettek ügyelők, másodasszisztensek, első asszisztensek. Sok mindennel kellett foglalkozni (a bölcsőt, a Balázs Béla Stúdiót ki ne hagyjam), mielőtt első játékfilmjüket tető alá hozhatták volna. Jó volt ez a rendszer? Esetleg csak a korábbi nemzedékek helyét tette megingathatatlanná? Hosszú a történet, röviden el sem intézhető.
Nem véletlen tehát, hogy Szomjas György első filmje, a Talpuk alatt fütyül a szél csak 1976-ban került mozikba. Igaz, jelentős figyelmet keltve, hiszen egyfajta eastern volt, amelynek előzményeként mindössze Kardos Ferenc Hajdúkját (1975) lehetett számításba venni.
A sikertől kissé megrészegülve a stúdió – mintha a magyar film is az új gazdasági mechanizmus időleges hatása alá került volna – folytatást rendelt a rendezőtől, aki le is gyártotta a Rosszembereket (1978). Az eastern ezzel a filmmel ugyan jobb létre szenderült, de nem lazult Szomjas György és a közönség kapcsolata. Erősítette a rock világában tett kirándulása, a Kopaszkutya (1981). Ebben a filmben lett örökérvényű kiszólás – Kardos István forgatókönyvíró találmánya – a „le kell menni kutyába”, vagyis észre kell venni, hogy hosszú időre befellegzett a magas kultúrának.
A két főszereplő, Juli (Gáspár Kata) és Gábor (Bárnai Péter), valamint egy szovjet T-34, amely az ünnepi zsáner kihagyhatatlan kelléke (persze, hőseink kilövik)