A fiatalok helyfoglalása a magyar filmszakma elmúlt másfél évtizedében nem jelentette azt, hogy a régen beérkezettek kiszorultak volna belőle. Volt igény rájuk is. A nézők például várták, hogy az egyébként a nyilvánosság előtt sokszor megjelenő Sándor Pál is filmmel jelentkezzen. A régi idők focija (1973) ugyanis az akkor még mindössze harmincnégy éves rendezőt felvétette a halhatatlanok szűk körű klubjába. Senki sem akarta elhinni, hogy egy három évtizedet átívelő pálya 1988-ban a Miss. Arizonával lezárult. Pedig nem volt mese. Sándor Pál letette a lantot. Hadd pengessék mások. Igaz, nagy rábeszélésre 1995-ben a három epizódból álló Szeressük egymást, gyerekekhez a saját részét is elkészítette Ég a város, ég a ház is címen. Természetesen nagy vonzerőt jelentett, hogy a másik két epizódot Jancsó Miklós és Makk Károly készítette. Mondhatni, jó volt a társaság, amelyet Rózsa János hozott össze. Az Ég a város, ég a ház is azonban nem tartozott a Nagy Dobások közé. Báron György is lepontozta, pedig soha semmi baja nem volt Sándor Pállal. Most is mindössze a lemerevedett izmokat emlegette: „A nyitódarab, Sándor Pál filmnovellája, az Ég a város, ég a ház is a legnagyobbat markoló, s – ezért – a legzavarbaejtőbb. Hosszú évek óta vár – várunk – a nagy visszatérésre, aligha csodálható, hogy görcsben a lemerevedett izmok.” (Filmvilág, 1996. 2. sz.)

"Szellemekkel suttogó” (Kállai Ferenc, Garas Dezső és Sándor Pál)

Az elfelejtett film

Bollók Csaba két jelentős filmmel nyitott. Igaz, a fogadtatás egyiknél sem volt egyértelmű. Első filmje, a 2006-os Miraq ugyanis Magyarországon meglehetősen ritkán sarjadó délszaki növény volt. A Tavaly Marienbadban juthatott az eszébe annak, aki Alain Resnais-nek ezt a régi – 1961-es – filmjét látta (Bollók Csaba egy évvel később született). Ez az utalás csak a Miraqnak egyik vonulatára érvényes. A másikra, a bűnügyi szálra, már közelebbi példákat mondhatunk, így Fehér György Szürkületét (1990). Ez a film azért is nevezetes alkotás, mert elszakadt a honi úgymond rögvalóságtól, és sorvezetőnek Dürrenmatt Baleset című regényét választotta.

 Jolanda (Csere Ágnes) és Márk (Kolovratnik Krisztián) talán nem is valóságos találkozása

 Bollók Csaba sem Magyarországon játszatja le filmjét, hanem egy Sherlock Holmes-i helyszínen, egy manorban, valamint egy kisvárosban (totál róla nincs), ahol a múzeum éke egy 6. századbeli szent aranyba öntött lábnyoma. A krimi, persze, csak felület, mivel a lényeg az autonóm filozófia, ami illik is egy volt bölcsészhez. A film azt sugallja, hogy az idő csak azok számára folyik kivájt mederben, akik félnek attól, hogy visszafelé is folyhat. A valóság pedig nem csak az, amit szenzualista neveltetésünk valóságnak hisz, hanem az is valóság, ami azon túl van: álmok, víziók, fantáziák. Végül a személyiség sem állandó: ki vagyok én, és ki vagy te, nos, ez egy olyan kérdés, amelyre jószerivel nem mindig érkezik helyes válasz. 

„Legjelentősebb film”

Régen volt, majdnem tíz éve, de most is ezzel a lelkesült kritikával kell kezdenem. Szemkápráztató mondatok. „Mikor e sorok íródnak, a 37. Magyar Filmszemle éppen a közepén tart, tehát van még hátra egy s más, ám nyugodt szívvel jelentem ki, Szaladják István Madárszabadító, felhő, szél című munkája nemcsak a szemle, hanem a teljes magyar filmtörténet egyik legjelentősebb munkája. Tökéletesen mindegy, kap-e díjat, vagy sem, az is mindegy, külföldön díjazzák-e, sőt, valószínűleg még tömegek sem fogják megnézni. Mégis a legfontosabb filmek közé tartozik, mert megvan benne az az elementáris erő, az a kristálytisztára összesűrített mondanivaló, az a katarzis, amely csak a legnagyobb művekben. És mint ilyen, nem trendi sem.” (Frecska Sándor, Port.hu. 2006. január 7.)

 Az ajándékvivő Vászka és a madárszabadító (Danyiil Oszipov, Robert Ovakimjan), és mint önálló szereplő: a felhős, szeles természet

Ülünk a moziban, és káprázik a szemünk. Mire a vetítés véget ér, sejteni kezdjük, hogy a látott film mi nem. Az Egyetleneim például nem adaptáció. Nem Beregi Péter hasonló című regényének megfilmesítése, noha a forgatókönyvírói trojkának ő is tagja. A másik kettő: Garaczi László és a rendező, Nemes Gyula. Ez a nem igazi kihívás elé állítja az elemzőt is: ha nem adaptáció, akkor mondd meg, hogy mi.

Mélyítés

Ráadásul a nem még el is mélyíthető. Ez a film nem abból a közismert fajtából való, amely történetet perget le a néző szeme előtt. A cselekmény nem bonyolódik be és a végén – a szálak elvarrásával – nem bonyolódik ki. Nem mintha nem lenne történet. De az annyira egyszerű, hogy szinte észre sem szabad venni. Illetve, vegyük észre, ez a film is azt az embertörténeti pillanatot vizsgálja, amikor egy kamasz meg szeretné találni az egyetlent. De azt mégsem lehet dramaturgiai mestermunkának nevezni, hogy van A fiúnk (Kovács Krisztián), aki minden erejével hódítani akar. Sőt szerelmes is szeretne lenni, de amikor egy „három alattinak” osztályozott lánnyal (Tóth Orsi) végre komolyabb kapcsolata alakul ki, azt elszúrja. Szóval lúzer, de szerethető. (Tóth Orsi, a színésznő, nem gyenge közepes: erre a filmre és a Johannára 2008-ban megkapta a szemle legjobb színésznője díját.)

 A szerelmi jelenet A fiú (Kovács Krisztián) és Judit (Tóth Orsi) között egy megállított képbe sűrítve gondosan kiszámított  impresszionista festmény hatását kelti, a filmen azonban mindez fölöttébb dinamikus

Amerikából jöttem, mesterségem címere…

Fonyó Gergely (1966) kikerülte a magyar filmművészeti egyetemet, hiszen a rendszerváltás után áttette székhelyét a filmesek Mekkájába, azaz Los Angelesbe. Ott, főleg gyakorlat révén, szerzett magának annyi önbizalmat, hogy fellépjen rendezőként. Az ő első filmje, a Kelj fel Jancsi (1999) még Amerikában készült, minimális költségvetésből, egyszerű külsőségek mellett tizenkét forgatási nap alatt. A siker Magyarországon minden nehézségért kárpótlást nyújtott. Az ezredfordulós filmszemlén a Glamourral megosztott fődíjat kapott. A film koncepcióját a rendező, némileg Marshall McLuhan-i zsargonban (vö. The Medium is the Message), egy interjúban így fejezte ki: „A Kelj fel Jancsi történetének nincs üzenete, maga a történet az üzenet.” Ugyanitt még hozzátette általánosítva: „Engem továbbra is a történet érdekel, az elmesélhető történet, amit úgy kell előadni, hogy arra a másfél órára, amíg a film tart, valóban lekösse az embereket. Szerintem ez egyáltalán nem olyan könnyű feladat, mint amilyennek első hallásra tűnik. Kell hozzá először is egy profi módon, tehetséggel, szaktudással és hozzáértéssel megírt történet, aminek közepe, lelke van, olyasvalami, ami mindenki számára érthető. (Margitházi Beja, riporter: A történet az üzenet. Beszélgetés Fonyó Gergellyel. Filmtett, 2000. november 15.) Szép elhatározás, ilyen kézenfekvő módon esztétizál az ember, ha már egy évvel túl van a krisztusi koron

 Kezdetben volt

Kezdetben volt a Macerás ügyek (2000), amelyet úgy tarthatunk számon, mint Simó Sándor produceri érája egyik legnagyobb tettét. Film, amely nem arra a valóságra vonatkozott, amely bennünket körülvesz, hanem arra a finomabb szövetűre, amely legtöbbször csak vágyainkban pislákol. Akinek a filmhez például Shakespeare Szent Iván éji álom című darabja merült fel esetleges vonatkozási pontként, az például nálam jól vizsgázott. Ugyanakkor a filmben megjelent Jancsó Miklós, aki fizikai valójával hitelesítette azt az eklektikus zűrzavart, amelyet a film a nézőknek– minden nagyképűségtől mentesen – feltálalt. Persze, azt is észre lehetett venni, hogy a két nap történéseibe belezsúfolt káosz egyáltalán nem könnyű kézzel odavetett ujjgyakorlat. A filmbeli társulat valóban az 1972-ben született Hajdu Szabolcs társulata volt. Minden képi geg átgondolt és élesre csiszolt, és még abban is van cseppnyi lázadás a nagyvárosi filmek terrorja ellen, hogy a helyszín Dél-Magyarország, nevezetesen Debrecen. Miért? Mert az a világ – a rendező szerint – mesésebb, mint a fővárosé. Talán itt hiteles az az őrült ötlet, hogy a főhős, Imi a diófává változott nagyapa segítségével – Szabó Domokos a tolmács – vall szerelmet, szemérmesen és felejthetetlenül.

 A Macerás ügyek Hajdu Szabolcs életpályáján olyan sínpárt nyitott meg, amelynek iránya nem az óvatoskodó és realistának hazudott film állomásait sejtette, hanem a szürrealizmusnak azt a rég keresett tartományát – szövegben is! –, amelyet a magyar filmben jószerivel egy igen régi Balázs Béla stúdiós film, Novák Márk Keddje (1963) képviselt. Nem volt kétséges, hogy Tarr Béla Werkmeister harmóniákjának árnyékában Hajdu Szabolcs megérdemelten kapta meg a 31. Magyar Filmszemle első filmeseknek járó elismerését.

 A Taxidermia olyan, mint Parti Nagy Lajos Szódalovaglásából ez az egysoros: 

„disznóölés a zongorán”.

 A Mária-lányok és Szívgárdista fiúk (kortól függetlenül, ha még léteznek) borzadoznak, esetleg még a hányinger tüneteit is fel tudják mutatni, míg mi, a „felvilágosultak” csak röhögünk, kicsit hangosabban a kelleténél, hogy aki akarja, hallja és lássa, mi levetettük magunkról az ósdi ízlés gúnyáját. Az igazság, mint sok esetben, most is valahol középen van. Mondom, a film „disznóölés a zongorán”. Amit úgy is érthetünk, a disznót egy Bösendorfer-zongorán szúrják le. De úgy is, hogy a disznóölés olyan, mint egy finom impromptu, azaz rögtönzés, amit a művész zongorán ad elő. Vegyük irányadónak a vers második feltételezett értelmét, azzal többre megyünk.

Vidám sportverseny a a barakkban. Cél, minél többet zabálni (előtérben Czene Béla) 

A valóság néha olyan, mint egy béna bokszoló, akit tizenegy meneten át pofoz a közönség kedvence, de a tizenkettedik menetben sportolónk mégis „talál” egy ütést (lucky punch), amelytől a bajnok padlót fog. Éppen ez történt Deák Krisztinával is. A miskolci boniésklájd korrekt mozi. A rendezőnő profi a modern időbontásos dramaturgiában. Az operatőr (Máthé Tibor) szokott formájában továbbra is tud esztétikus képeket fotózni. A két főszereplő, Boni (Ráczkevy Ildikó) és Klájd (Karalyos Gábor) kiválasztása sikeres volt. Főleg aranyosak.

Boni (Ráczkevy Ildikó) és Klájd (Karalyos Gábor) revolvert szegez a rendőrökre, szerencsére ügyetlenül

 Darvas Ferenc ugyancsak szép zenéket komponált a megfelelő helyekre. Mindent egybevéve egy komoly bűnügyi film rengeteg kelléke helyén van. A komolyság hangsúlyozandó, mivel ebben a filmben a bűnözők nem röhögést kicsiholó bunkók, mint némelyik magyar thrillerben. És mégis: a film végére a csinos építmény úgy dűl össze, mint az Aranyemberben a Brazovics-ház.

Újságírás és film

Ennek a legfőbb oka, hogy Deák Krisztina bedőlt annak a bulvárzsurnalizmusnak, amely a miskolci bűnöző párra ráaggatta a Bonnie és a Clyde nevet. Mert a tájékozott zsurnaliszták tudják, hogy van ilyen Amerikában. Látták Arthur Penn 1967-ben bemutatott filmjét, amely azonban, fontos!, a 30-as években játszódik. A Bonnie és Clyde kétségkívül jelentős amerikai film, hiszen először ábrázolt bűnözőket rokonszenvesen. Igaz, a rendező nagyon megbünteti őket. Persze, az amerikai erkölcscsőszöket is ki kell elégíteni (és átejteni). Ezért Bonnie és Clyde halála hasonlított – nem véletlenül – a Kifulladásig  (1960) befejezésére. Bonnie és Clyde kivégzésének mértéktelen módja – akárcsak Michelé (Jean-Paul Belmondo), döbbenetes hatást kelt. A hatóság túljátssza a hatalmát. Az amerikai film fontos vonatkozása éppenséggel társadalmi. A nagy gazdasági világválság idején vagyunk, amelyet mi sem jellemez jobban, mint az a humorosnak is mondható jelenet, amikor a kifosztandó bank pénztárában egy peták sincsen: a pénzintézet éppen tönkre ment.

Felvétel indul! Csapó! 

A film úgynevezett eszmei mondandója vagy költői üzenete – hogy retro fogalmakkal operáljunk – nem sok, pontosan annyi, amennyit Hámori Ildikó (szerepe szerint Kéki Kata) narrátorként bemond.

 Felvétel indul! Csapó! „Mami mindig mondta, hogy nem kell fejjel rohanni a falnak. Majd jön, akit keresek, ha akar. Annyira akartam a lényeget, hogy kiugrott a kezeim közül, és a nagy kapkodásban elfelejtettem, hogy valójában én mit akarok, én ki vagyok. A boldogság közel van, itt van az orrunk előtt, csak nem látjuk.” Ennyi!

 Ehhez képest az Állítsátok meg Terézanyut! a maga több mint két órájával irgalmatlanul hosszú. Ami feltehetőleg elsőfilmes betegség. A rendező, mint a mesterember, Zuboly, ha egyszer megnyílt előtte a pálya, az oroszlánt is akarja. Jó oka van rá. A magyar film környékén inkább ordítani kell, mint rábeszélni: „Majd ordítok én, hogy még a fejedelem is azt kiáltja rá: »Ordítson még egyszer! Ordítson még egyszer!«” Hogy a ma nálunk – szigorúan a filmgyártásban – ki a fejedelem, ne bolygassuk. Az ordítás a fontos, ami – ha tetszetős – ismételhető is. Tényleg, miért szőrözünk a hosszal? Bergendy Péter e filmjéig a reklámok és klipek percekig tartó világában utazott, hát most kiélte magát. A terjengősség legyen bocsánatos bűn.

 Hámori Gabriella mint Kéki Kata, aki száraz lábbal kel át az Állítsátok meg Terézanyut! legkülönfélébb helyzetein

A Simó-osztály

Ha a Csoda Krakkóbanról szeretnék pontos bejegyzést írni, feltétlenül Simó Sándorral (1934–2001) kell kezdenem. Groó Diana ugyanis a Színház- és Filmművészeti Egyetemen abba az osztályba járt, amelyet Simó Sándor oktatott és menedzselt. Az a Simó Sándor, akinek 1971-es filmje, a Legszebb férfikor és a következő műve, az Apám néhány boldog éve (1977) egy igazán emelkedő pálya lehetőségét hordta magában, amit még az sem akadályozott, hogy viszonylag későn kezdte a szakmát. Első játékfilmjét, a Szemüvegeseket, Bujtor Istvánnal a főszerepben, 35 éves korában forgatta le. Egy félresikerült koprodukciós művön, a Viadukton (1982) azonban a pálya gellert kapott. De Simó Sándor, a közszereplő, nem esett kétségbe. Más területen alkotott jelentőset. A produceri munkát (1991 és 2002 között 26 filmmel) és a tanítást sorolta élete legfontosabb feladatai közé. Mivel tudta, hogy a magyar film megújításában az anyagi eszközök mellett, sőt, olykor azokat felülírva, fontosak a szellemi ösztönzések is. Röviden: a fiatalok.