A karácsonyfadíszként használatos habkarikát felvert és némi cukorral testesített tojásfehérjéből sütik. Nem ennivaló, de szemre szép. A gyerekek, persze, nem hallgatnak a felnőttekre, és megkóstolják a karikákat, de legtöbbször utálkozva köpik ki. Megtanulják, hogy nem minden szemrevaló étel egyben ehető is. Ezt a rövid példabeszédet Dyga Zsombor Kész cirkusz című filmje kapcsán láttam tanácsosnak elmondani, nehogy a hepciáskodó kritikusok, ezek a nagy gyerekek, beleharapjanak, és utána kijelentsék, a süti nem ehető.

Itt vannak, felénk jönnek: ismét egy kép, amely úgy van beállítva, mintha western hősök jönnének velünk szembe, de a Kész cirkusz szereplői nagyon nem azok

Filmet csinálni, úgy látszik, hogy ma már nem mesterség. Ennek az egyik oka az lehet, hogy az egyre erősebb közvélekedés szerint nem kell hosszú éveket eltölteni tanulással, mesterek melletti asszisztálással, hanem egy film egyszerű „lerendezésével” bele lehet csapni egyenesen a lecsó közepébe. Persze könnyebbséget adhatnak az egyre fényérzékenyebb anyagok, vágáshoz a digitalizálható képek, a könnyű felszerelések, a jóságos trükkök garmadája stb. Természetesen azonban nemcsak technikáról van szó, hanem arról a sajátosan új helyzetről is, hogy beköszöntött már Magyarországra is a befektetői filmgyártás. Lényege – az alkotó és producere szempontjából – a rábeszélés. (Mert tőkemegtérülés, az persze, továbbra is álom.)

 Kovács Lajos, más néven Balogh Tibi, az Argo lúzer bandavezére és a technika állása egy évtizede

Celeb filmet rendez

Ki tudná hatásosabban rábeszélni a jámbor befektetőt, mint egy tévés celeb, aki kitalálta az abbahagyhatatlan Való Világot?

A végén kezdem: Mispál Attila filmjére 2005-ben a 36. játékfilmszemlén díjeső hullott. A fény ösvényei lett a legjobb első film, de elismerésben részesült Cserhalmi György mint a szemle legjobb férfi színésze, Csányi Sándor mint a legjobb epizodistája, de kapott díjat a vágó (Politzer Péter), a hangmérnök (Balázs Gábor) és a két producer (Váradi Gábor, Miskolczi Péter) is. Igaz, volt a szemlén néhány valóban jelentéktelen film, de A fény ösvényei – az első benyomásaim alapján – azért nem volt ennyire kiemelkedő. Zsűrik jönnek, zsűrik mennek, a film azonban megmarad, még akkor is, ha ritkán kerül a nézők szeme elé. Vizsgálni kell, nehogy rabjai maradjunk az első benyomásnak. Korábbi jegyzeteimet legalább most véglegesítem. Hátha az akkori rossz kedvünk tele az idei tavaszra már csak feledhető emlék lesz

Csilla (Cseh Anna Mária), A fény ösvényei főszereplője. „Doktor úr, leszek én még szép?” (idézet a filmből)

Ebben a bejegyzésben az elmúlt másfél évtized magyar filmjeinek utólagos elemzését azon a vágányon folytatom, amelyen a Magyar szépséggel elindítottam már egy szerelvényt. Most ezen az úton egy érdekes szárnyvonali végállomás következik: A porcelánbaba. A képes beszédet mellőzve, egy olyan film, amely nem a fiatalok filmes áttöréséről szól, hanem azt a gondolkodásmódot idézi, amelyet az új nemzedék esetleg maga mögött akart hagyni. Például nem volt szándékukban mindenáron profinak lenni. 

Ezt a nézőpontot elfogadva, lehet, hogy A porcelánbabát illetően nem leszek elég tárgyilagos, pedig Gárdos Péter biztos megérdemelné. Amióta 1984-ben leforgatta Feleki Kamill jutalomjátékával az Uramisten című filmet, állandóan a porondon volt, hol jobb, hol gyengébb mutatvánnyal. A Szamárköhögés (1986) jobb volt, A hecc (1988) gyengébb, ami miatt, feltehetőleg, a következő film, A skorpió megeszi az ikreket reggelire csak 1992-ben készült el. Igaz, akkor újra beindult az üzem. A brooklyni testvér 1994-ben került a közönség elé. Nem aratott különösebb sikert, ezért a gyárnak be kellett fékezni. Az újabb játékfilmre csak az ezredforduló után kerülhetett sor. Ez volt Az utolsó blues (2001), amelyet a 2005-ös februári filmszemlén, azaz pontosan egy évtizede A porcelánbaba követett. Ősbemutató volt, sokan ezért váltottak rá jegyet. 

Igaz, A porcelánbaba  Gárdos Péternek csak a hetedik játékfilmje volt, ami egy több mint harmincéves filmszakmai jelenléthez képest nem is olyan sok. Ugyanakkor sohasem pihent: forgatókönyvírással, rövidfilmekkel, színházi rendezésekkel stb. foglalta el magát, mert munka nélkül képtelen lenne élni. Nem tagadta meg, hogy diplomáját nem a filmművészeti egyetemen, hanem a bölcsészkaron adták ki, azaz bölcsész, olvas, kombinál és nem mellesleg filmeket forgat. Olyan filmeket, amelyek azonban sajnos sohasem rendítettek meg. Ami miatt időnként rám tör a kétség, hátha bennem van a hiba, netán előítéletek foglya vagyok. Ezt a görcsöt kellene oldani, és nem az ő filmjeit kivesézni. Ezt tudván tudva, mindig úgy ülök be Gárdos Péter filmjeire, hogy megpróbálom rábeszélni jobbik énemet: örüljön a mozinak, ennek a nagyszerű ablaktalan helyiségnek, és ha az öröm a film végéig kitart, az elismerésemet ne rejtsem véka alá. Szaladjak oda a barátaimhoz, és mondjam nekik „Nincs mese, ezt a filmet mindenkinek látnia kell.”

 Minden valódi, a zománcos fejőedény, a csupor, a cirokseprű, a fehér ló, a svábos kékfestő ruha, és legfőképp az ebben a mesés miliőben feszítő három nő, akik természetesen nem színészek

Jancsó Mikós az Oda az igazság! forgatásán (Gordon Eszter fotója)

Berger József (szakmabelieknek Józsi), a film producere optimista ember. Még az sem tudta elvenni a kedvét a filmgyártástól, hogy egyszer a családja a szó szoros értelmében éhezett, mert az egyik produkcióját a rendező jégre vitte. Tehát optimista ember. Például a 2008-ra meghirdetett kormányzati Reneszánsz Évet sem akarta kihagyni. Kombinált. Következésképpen megkérte a televíziós Flórián Endrét – Jancsó Miklós barátját –, hogy mutassa be őt a rendezőnek. Ez meg is történt 2007-ben. A lendületes producer helyből magasba ugorva egy „reneszánsz-film” elkészítésére akarta Jancsó Miklóst megnyerni. A téma bármi, a forgatás azonnal. A finanszírozás? Nos, a Mester nevére megnyílik talán az MMA (Magyar Mozgókép Alapítvány) bukszája, és ha megnyílt, akkor az elvileg megcsapolhatóvá tesz más pénztárcákat is. Ismétlem, Berger Józsi optimista ember. Amit az is táplált, hogy Jancsó Miklós készségesen vizionált egy Mátyás király-filmet. De rögtön leszögezte, keveset tud a királyról. Ami finom kitérés volt, hiszen a Mester olvasó ember, és többet tud a magyar századokról, mint bárki más egyszerű halandó. Berger Józsi azonban az ismeretek hiányát komolyan vette, és az ötlethez szerzett egy kitűnő történészt, Várkonyi Gábort. Jancsó Miklós jól járt vele. Elkezdődtek a csütörtöki „forgatókönyv-fejlesztési” összejövetelek, múzeumlátogatások, helyszínelések, castingok, ebédek, uzsonnák és vacsorák, amelyek szórakoztatóak voltak, és sok egyéb mellett még a 15. századról meg a 21. századról is szó esett. Várkonyi Gábor is megtanulta, hogy a filmgyártásban az ötletek úgy születnek, mint pezsgőben a buborékok. Nem kell mindegyikhez hozzászólni, hiszen a buborékok emberi közreműködés nélkül is kipukkadnak. Az eredeti ötlet azonban nem pukkadt ki. De amikor kész lett a forgatókönyvnek egy „eladható”, azaz kipofásított (képekkel díszített) verziója, Berger Józsinak szembe kellett nézni a legnagyobb problémával – természetesen, a finanszírozás mellett –, azzal ugyanis, hogy Jancsó Miklós, forgatókönyv ide, forgatókönyv oda, nem feltétlenül akarja leforgatni a filmet. Erre ráadásul jó indokai voltak. Például az egészsége, amely egy bizonyos korban már döntő hatással van az ember kedélyállapotára. De az sem volt világos, noha terepszemle címén a szűk stáb bejárta honunkat és a környező országokat, hogy a feltételezhetően kevés pénzből hol és hogyan lehet kiállítani a filmet, amely történelmi zsánerként lett propagálva. A harmadik, legsúlyosabb érvről Jancsó Miklós kevesebbet beszélt, és azt is csak áttételesen. Az számára kézenfekvő volt, hogy a Kapa-Pepe-filmek „hülyéskedését” – amin, persze, a korszerű iróniát kell érteni – nem lehet folytatni. (Bár a forgatókönyv egyik verziójában a Hosszú és a Rövid ember jelenetét – helyszín és idő: a bővizű Csele patak 1524-ben – azért megírta.) Ha azonban nincs annyi pénz, mint amennyi felett 1980-ban Akira Kuroszava rendelkezett a Kagemusha forgatásakor, akkor a magyar reneszánsz uralkodóról készült film szegényes lesz, márpedig szegényes filmet egy kezdőnek megbocsátanak, egy Jancsó Miklósnak aligha. Tehát a kedvvesztés fő oka formai kérdés volt, mert Jancsó Miklós évtizedek óta osztja Pier Paolo Pasolini álláspontját: egy film sohasem a témája miatt marad fenn. Csak a formája tudja megőrizhetővé tenni, ha van egyáltalán formája, és nem vizuális rágógumi.

Vajon lesz-e film?

 Ez volt az a pillanat, amikor az optimista Berger József vesztett valamennyit optimizmusából. Az ugyanis konkrétan nem segített rajta, hogy megtudta, Jancsó Miklós sohasem kapdosott a filmezés után. Legtöbbször Hernádi Gyula beszélte rá, hogy forgassa le azt a filmet, amelyet ő írt (részben) vagy le se írt. Egyébként ez nem azt jelentette, hogy Jancsó Miklós nem szeretett filmezni, csak sokáig kereste azt az utat, amely az első víziót az adott film naponta kitalálandó (kényszerűen kompromisszumokkal teli) formájával köti össze. Nem döntött, mégis el kellett viselni a „mozgásban tartott” Mátyás-szerű film miatt a kellemetlenkedők siserahadát. Például vajon Grunwalsky Feri részt vehet-e a produkcióban, vagy összeférhetetlen a pénzosztó alapítvány elnökének az operatőri közreműködése egy olyan filmben, amelyhez az alapítvány is ad pénzt. Továbbá sokan (balról) kételkedtek abban, hogy „Miki bácsi” (így, familiárisan) olyan filmet készít-e, amelyet a Reneszánsz Év gomblyukába ki lehet tűzni vörös szegfű gyanánt. Jobbról nem voltak ilyen finom feltételezések. Ott elsősorban szerény nyelvi leleményük, a „monnyonle!” variálódott.

Vranik Roland egyenesen az égből érkezett, jó időben, hogy besöpörhesse a 2005-ös filmszemle legjobb filmjének járó díjat. Ami, természetesen, vaskos meglepetés, hiszen a szakma alig ismerte ezt a harmincas évei közepén járó fiatalembert (1968-ban született), aki nem a magyar filmművészeti egyetemen szerzett képesítést (nincs is képesítése), hanem a reklámfilmezésben és – többek között – Hollandiában készült fel a szakmára. Egy rövidfilmen kívül (Dominátor 2000), amelyet a Balázs Béla Stúdióban készített, az eddigi legnagyobb filmes tette az volt, hogy Tarr Béla mellett pár hónapig asszisztált a Werckmeister harmóniákban. A Fekete kefe tehát, ismétlem, olyan váratlan ajándék, mint Mózes népének a mennyekből hulló manna, amely, mint tudjuk, ehető.

 Tetőn a négy karakter: Zoli (Bánki Gergely), Döfi (Hajduk Károly), Anti (Hernádi Csaba), Papi (Réthelyi András),

A moziból kijövet a zsöllyetársam, aki a fiatal filmesek iránt igen elfogult, megkérdezte: „Mondd, ezek a tehetséges gyerekek az első filmjük után miért nem a harmadikat vagy a negyediket csinálják meg? Kötelező gyakorlat számukra a második elkészítése?” Most mit mondjak, a Szezont láttuk, Török Ferenc filmjét, akinek első munkáját, a vizsgafilmként elfogadott Moszkva tér című moziját többször levetítettem médiaszakos hallgatók számára, mivel demonstrálhattam rajta, hogy mi a különbség narratívában és feldolgozásmódban egy 1967-ben forgatott ugyancsak tehetséges első film, a Bohóc a falon (ugye, mindenki tudja, hogy ez volt Sándor Pál első játékfilmje?) és a több mint három évtizeddel későbbi, jelesül a 2001-es Török Ferenc alkotásközött. Be lehetett mutatni, hogy mindkét filmben az új nemzedék ki akar hajózni az „öregek” elalgásodott öbléből, de míg Sándor Pálnál a szereplők törekvése a felnőtté válás, addig Török Ferenc fiataljai úgy szakadnak el az öregek világától, hogy az valójában nem is tudatosul bennük. Hja, a múlt. Nem azzal vannak elfoglalva, hogy mit hoz számukra a rendszerváltott jövő, hanem miként feledhetnék el a múltat. Nagy Imre számukra ugyan „ki a fasz”, mozgásterüket azonban mégis meghatározza, hogy például 1956-ot jobbról vagy balról jelöli ki számukra a hatalom, amely olyan, mint a mustárgáz, minden lövészárkot kitölt. Ugyanakkor fölmutathattam a filmben az ész cselét is: Török Ferenc azzal, hogy bemutatta, nincs kontinuitásérzet a nemzedékek között, valójában a kontinuitásról tesz tanúbizonyságot, hiszen problémaként érzékelteti azt, amiről a szereplői nem is tudnak. Vagyis a fiatal rendező, aki egyáltalán nem volt süvölvény (1971-ben született) mégiscsak fontosnak tartja a kontinuitást, hiszen Nagy Imre újratemetésének napjával a problémát szembetűnően tematizálta. Ennyi, gondolom, elegendő a bölcsészdumából (Bacsó Péter szokta volt mondani nekem, amikor dramaturgként vitába szálltam vele), és térjünk a tárgyra. 

Legyünk profik!

A tárgy, mint fent, a Szezon. Török Ferencen érződik, hogy a főiskolán Simó Sándor (1934–2001) osztályába járt. A Mester, aki producerként föltétlenül több energiát ölt bele a magyar filmbe, mint saját életműve fölvirágoztatásába, érzékeltette tanítványaival, hogy a filmnek – amin ő elsősorban realista filmet értett – csak akkor van értelme, ha a háttér hiteles, azaz szociológiailag bemérhető. A fikciós tömörítés, ami ugyan külső kényszer, hiszen a mozielőadások szabott műsorideje miatt nincs mód regényt írni, csak akkor lesz hatásos, ha a néző ráismer a miliőre, a jellemekre, sőt azokat magáénak tudja. Kétségtelen, van ilyen film. A Szezon is annak indul, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországról, annak is vidéki arculatáról adjon nyilvános jelentést. És a dossziénak az legyen a címe: Kallódó fiatalok.

 A három főszereplő, Nyéki (Kokics Péter), Virág (Nagy Ervin) és Guli (Nagy Zsolt). Ikonikus a kép, akárcsak a Megáll az időben a velünk szembe futó fiataloké. A mai Rastignacok célpontja azonban nem Párizs, hanem szezonbeli pincérként  a Balaton

Janisch Attila az Árnyék a havon (1991) és a megosztott fődíjas Hosszú alkony (1997) után honunkban végleg „befutott”. A 2004-es szemlén a Másnap című filmje tarolt, hiszen a mű a fődíj mellé megkapta a legjobb operatőrnek (Medvigy Gábor), a legjobb férfi főszereplőnek (Gáspár Tibor) és a legjobb női mellékszereplőnek (Lázár Kati) járó elismerést is. Ami, persze, mindössze csak annyit jelent, hogy nagyobb figyelemmel kell követni Janisch Attila munkásságát, mint tennénk, ha kultúránknak csak szorgos munkása vagy önjelölt zsenije lenne. 

A figyelem szóra a Másnap esetében is különös hangsúly esik. A dramaturgia ugyanis azt a csavart tartalmazza, hogy a valóság és az álom, a megtörtént és az elképzelt azonos értékű képekben bomlik ki, és hiába Másnap a cím, a történések és a „nem történések” időrendje nem lineáris, mivel a film inkább ahhoz a négy nagy egységhez idomul, amelyet külön alcímekkel – az ég, a por, a szél, az út – tagolt a rendező.

 A talányos Idegen (Gáspár Tibor első telitalálatos filmfőszerepe)

Kontroll reloaded 

 A DVD kitűnő találmány. Valaha egy öt évvel korábban bemutatott film már Csipkerózsika álmát aludta, és legfeljebb arra várthatott, hogy egy-egy másod- vagy harmadosztályú kereskedelmi vagy kábeltévé csókja egyetlen adás erejéig felébreszti, aztán marad az álom, hiszen bekerülni az élő klasszikusok közé – bármilyen nagy reklámot fejtettek ki a bemutató idején a film mellett – ezer filmből esetleg egy tud. A DVD azonban olyan, mint a könyv. Lehet belőle könyvtárat építeni. Megfelelő hangoltság esetén bármikor elővehető, mint például a Kontroll, amelyről ma már alig esik szó, holott a 2003-as filmszemlén, a nemzedéki áttörés kétségbe vonhatatlan jeleként, mondhatni, csak róla beszéltek, és a lelkesedés kitartott 2004-ben is, amikor az Oscar-díjra nevező magyarbizottság ezt a filmet ajánlotta versenyeztetni a legjobb külföldi film kategóriájában. A legjobb ötbe azonban már nem fért be. Hogy miért nem? Kézenfekvő. Az Oscart, szeretjük, vagy nem szeretjük, nem futsal. Nagypálya. Erős volt a mezőny. A svédek a Sa som i himmelent adták (Hétköznapi mennyország, rendező: Kay Pollak). A franciák versenyfilmje a Les Choristes (A kóristák, rendező: Christophe Barratier ) volt. A németek von aus Haus a Der Unterganggal borítottak (A Bukás – Hitler Utolsó Napjai, rendező: Oliver Hirschbiegel). Afrikát a dél-afrikai Yesterday (Tegnap, rendező: Darell James Roodt) képviselte. A nyertes végül a spanyol Mar Adentro (A Belső Tenger, rendező: Alejandro Amenábar) lett. Egy extrém lélektani film, amely nem mellesleg, a négy nagy fesztivál egyikén, Velencében is díjazott lett. (A rendező korábbi filmjei is emlékezetesek voltak.) Mint látható, a trend egyszerű: legyen a külföldiek között művészi (nem azonos a szó szerinti művészettel), továbbá mérsékelten botrányos, politikailag korrekt, szórakoztató és feltétlenül legyen valahonnan a távoli világból. Egy ilyen ötösbe naivitás lenne azt hinni, hogy egy magyar (Hollywoodból nézve nem is magyar) elsőfilmes rendező nem elég egzotikus filmje beleférhet, bár harmad-, negyedosztályú fesztiválokon jól szerepelt.

Lecsó (Badár Sándor), Tibi (Nagy Zsolt), Professzor (Mucsi Zoltán) és a főszereplő Bulcsú (Csányi Sándor) gondoktól vagy gondolatoktól sújtva 

Ha egy új nemzedék akar betörni a szakmába, az bizony nem megy veszteségek nélkül. Most nem is a félbetört vagy abbamaradt pályákra gondolok (bőven van belőlük), hanem a korábbi kaputartó sarokvasak elkopására. Az egykori bálványok, persze, nem dőlnek le, csak ingataggá válik a talapzatuk. A példám most a Magyar szépség lesz. A szerzője ugyanis mintha nem lenne ugyanaz, mint a Megáll az időé. De miért is kellene mindig ugyanazt a gittet rágni? Nemcsak a politikában lehet valami más. Sőt, a kultúrában még inkább lehet, sőt kívánatos. Feltehetőleg Gothár Péter is így gondolta, mert a Magyar szépség merész és tudatos koppintás. Ha ezen a Magyarországon szokatlan svédcsavaron túltesszük magunkat, akkor jó filmet látunk. Természetesen lehet töprengni azon, hogy a film készítésének időpontjában egy-két évvel a hatodik x előtt álló magyar rendező vajon miért tartotta fontosnak az 1965-ben született, és a forgatás idején 34 éves Sam Mendes első játékfilmjének utánzását. Kár rágódni rajta, mert a mi rendezőnk ezt bátran megtehette. Az eredmény őt igazolta. A szépség magyar verziója invenciózusabb, mint az eredeti. Ami talán nem is olyan nagy dicséret, hiszen amikor Gothár Péter 34 éves volt, akkor már zsebében tudhatta az Ajándék ez a nap (1979) és a Megáll az idő (1981) szinte felülmúlhatatlan sikerét.

Udvaros Dorottya és Máté Gábor, a Magyar szépség két főszereplője